Jászai Mari SzínházOSZTBodrogi GyulaVígszínház
  • facebook
  • instagram
  • 2024. április 19., péntek
    banner_bigBanner3
    banner_bigBanner4

    „A közönség a legeslegjobb partnerem” – Koltai Róbert 80 éves

    2023. december 17., vasárnap 08:07

    December 16-án ünnepli 80. születésnapját Koltai Róbert Jászai Mari-díjas színművész, filmrendező, érdemes művész. Ez alkalomból készült összeállításunk, mellyel őt köszöntjük.

    Vígszínház, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musical előadása Koltai Róberttel. (forrás: Fortepan/Urbán Tamás)

    Koltai Róbert pályájáról:

    Koltai Róbert Budapesten született 1943. december 16-án. Édesapja sportvezető volt, tőle örökölte a futball iránti rajongást, és mint több interjújában elmondta, a versek, az irodalom szeretetét is. Gyermekkora nagy részét az akkor Sztálinvárosnak nevezett Dunaújvárosban töltötte, s már iskolai éveiben megmutatkozott színjátszó tehetsége, igaz, ekkor még elsősorban tanárparódiáival aratott nagy sikert társai körében.

    Az elismerés sem váratott sokáig: 12 éves korában Tyihanov Pohárköszöntőjével “Sztálinváros legjobb ifjú szavalója” lett. Érettségi után a Színművészeti Főiskolára felvételizett, de már az első rostán kihullott. Ez a kudarc némileg kedvét szegte, s hátat fordítva a művészeteknek, két évig kereskedelemtechnikai tanulmányokat folytatott, ám hamar rájött, nem ez az ő világa. Ismét felvételizett a Színművészetire, ezúttal sikerrel, 1964 és 1968 között a Főiskola hallgatója volt.

    Első nagy sikerét a vizsgaelőadáson, Harold Pinter A gondnok című darabjában aratta. A diploma megszerzése után a kaposvári Csiky Gergely Színházhoz szerződött, s itt játszott – hosszabb-rövidebb kitérőkkel – egészen 1993-ig. Művészi pályafutásának fontos állomása volt a Kaposváron töltött idő, hiszen olyan neves rendezőkkel dolgozott együtt mint Zsámbéki Gábor, Babarczy László, Ascher Tamás, s olyan színésztársai voltak mint Jordán Tamás, Lázár Kati, Lukáts Andor, Csákányi Eszter, Máté Gábor, Pogány Judit.

    Haumann Péter (Patás), Koltai Róbert (Bakter) és Pécsi Ildikó (Csámpás Rozi) (b-j) az Indul a bakterház című tv-film egy jelenetében 1979-ben (forrás: MTV Fotó/Sárközi Ágnes)

    1970-ben Pécsre szerződött, majd két év múlva visszatért Kaposvárra. Innen 1978-ban ment el ismét, ezúttal a budapesti Nemzeti Színház társulatának tagja lett. Két év után ismét egy hosszabb kaposvári időszak következett, s 1993-ban végleg eljött a színháztól, s a veszprémi Petőfi Sándor Színházhoz szerződött.

    Felsorolni is nehéz, hogy hány színdarabban és hány szerepben láthatta őt a közönség eddigi pályája során. Komoly és kevésbé komoly, sőt könnyed darabokban egyaránt sikerrel szerepelt, sajátos humora a kabaré műfajában is jól érvényesült. Emlékezetes alakítást nyújtott Shylock (Shakespeare: A velencei kalmár), Jourdain (Moliere: Az úrhatnám polgár), Estragon (Beckett: Godot-ra várva), Szellemfi (Szigligeti: Liliomfi), Polgármester (Gogol: A revizor), Podszekálnyikov (Erdman: Az öngyilkos), Szorin (Csehov: Sirály), Villy Loman (Miller: Az ügynök halála), George Pigden (Cooney: A miniszter félrelép), Francois (Veber: Balfácánt vacsorára), Vonó Ignác (Fejes Endre művében) és az őrnagy (Hervé: Nebátsvirág) szerepében.

    Színház tér, Pécsi Nemzeti Színház. Balról az első Kézdy György színművész, mellette Nógrádi Róbert színigazgató, középen Illyés Gyula író aki a Bölcsek a fán című darabjának próbáira érkezett, tőle balra felesége, Kozmutza Flóra. Jobbról balra pedig Koltai Róbert színművész, mellette Tímár Éva színművésznő, Czímer József dramaturg és Szabó Tünde színművésznő.

    2003 októberében az Operett színpadán is kamatoztatta sokoldalú tehetségét, vendégként eljátszotta Sir Basil szerepét a klasszikus Lehár-operettben, a Luxemburg grófjában.

    Országos ismertségéhez hozzájárultak filmszerepei is. Már fiatal kaposvári színész korában kapott feladatokat, azóta olyan alkotásokban szerepelt, mint a Pókfoci, a Csók, Anyu, a Gyermekrablás a Palánk Utcában, a Szívzűr, a Panelkapcsolat, az Indul a bakterház, a Csapd le csacsi!, a Hyppolit (a harmincas évek sikeres komédiájának új változata). Filmrendezőként is sikeres, dráma és a humor elegyeit vegyítő filmjeiben ő maga is szerepel, és legtöbbször olyasmit mesél el, ami vele vagy hozzá közel álló emberekkel történt.

    1992-ben debütált filmrendezőként, ekkor készült el a mind itthon, mind külföldön igen nagy sikert aratott Sose halunk meg című filmje, melyet 1994-ben a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjért is neveztek.

    1997-ben ismét rendezőként mutatkozott be, ezúttal a József Attila Színházban nagy sikerrel játszott A miniszter félrelép című darabból készített filmet, melynek producere Andy Vajna volt. 1998-ban Vámos Miklós Ámbár tanár úr című novellájából készítette el azonos című filmjét, majd ezt követte a régi nagy sikerfilm, a Hyppolit felújítása, mai környezetben való rendezése.

    Zenthe Ferenc Színház: Lovagias ügy / Fotó: Komka Péter

    2001-ben jelentkezett a Csocsó, avagy éljen május elseje című filmmel, melyben saját sztálinvárosi gyermekkorából idéz mozzanatokat szatirikus-ironikus köntösben. A méltán népszerű színész-rendező 2002 szeptemberében újabb feladatot kapott, a József Attila Színház művészeti igazgatója lett, később vendégszínészként dolgozott a színháznál.

    Pályafutását 1976-ban Jászai Mari-díjjal ismerték el, 1985-ben érdemes művész lett, többször elnyerte a filmkritikusok díját, 1988-ban a Színházi Fesztiválon a legjobb színészi alakítás díját ítélték neki, 1987-ben SZOT-díjat, 1997-ben Déri János-díjat, 1998-ban Karinthy-gyűrűt, 2005-ben Aranycsirke díjat kapott. Sokoldalú művészi munkásságáért 2006-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (polgári tagozat) kitüntetést vehette át. Hetvenötödik születésnapjára jelent meg humorral, öniróniával megírt könyve, a Sose halok meg? – Az első 75.

    „Szélsebesen vezet, ha úgy adódik. Láttam arra példát, hogy mivel késésben volt, az egyik pillanatban még vezetett, csaknem a másikban már a színpadon volt. Hamar át tud lényegülni. Nem kell neki hosszas ráhangolódás a szerepre, ahogy többekkel ellentétben, hosszú „lecsengetésre” sincs szüksége, miután lejött a deszkákról. Azt pedig, hogy rengeteget kell vezetnie, ingáznia, megszokta már a pályája elején, a kaposvári teátrum nagy korszakában, ami a főiskola, a hőn szeretett osztályfőnök, Pártos Géza után, színészi bölcsője és felnevelője volt. A főiskolán a Zsámbéki Gábor rendezte vizsgaelőadás, A gondnok adott jó startot neki, Kaposvár pedig végképp megágyazott mindennek. Máig viszonyítási pont, a szakmai hitelesség értékmérője. Szokta is mondogatni, bárhová megy, viszi magával azt a szellemiséget. Erre tanítja a kollégáit, hiszen a próbákon, meg utána is rendre, segítőkészen, barátságosan, mondja a magáét, ha úgy tetszik, hinti a szakmai igét” – írta róla Bóta Gábor.

    Koltai Róbertről saját szavaival:

    Állandó: A színház az egyetlen állandó dolog az életemben. Akármi is történt az életemben, a színházaktól nem szakadtam el. A színészet számomra szenvedély, szakma, hivatás, és hobby is egyben.

    Művészsors: A művészsors elképesztően nehéz, erőn felül kell teljesíteni és sokszor olyan döntést kell meghozni, amire csak az képes, akinek a színház és a film, az alkotás ugyanannyira lételeme, mint mondjuk a levegő.

    Szeretem: Nagyon szeretem, ha olyan színész partnerek vesznek körül, akik ezerszer is élvezik ugyanazt az előadást, nyitottak az improvizációra, amiből előadásról előadásra születhetnek új és szép megoldások.

    Fotó/Forrás: Ónodi Zoltán / Bartók Kamaraszínház

    Főiskola: A sikertelen Lőrinc barát után A gondnok  amiben én egy nyolcvanéves csatornatölteléket játszottam – nagy siker lett, ám a színházaknak eszükbe se jutott, hogy egy nyolcvanéves csatornatölteléket szerződtessenek. Emlékszem, alig tudott engem elsózni a főiskola annak idején. Zsámbéki Gáborral, akinek ott volt a vizsgarendezése, mentünk le Kaposvárra. Pécsi Sándor, amikor kiváló művész lett,  Vitraynak azt nyilatkozta a van-e szerepálma kérdésre, hogy látta a főiskolások A gondnok című darabját, melyben azt a nyolcvanéves csatornatölteléket,  Daviest szeretné egyszer majd eljátszani. Csak az istennek se jutott eszébe ott a tévében a nevem.  Honnan is kellett volna eszébe jutnia? Aztán a Madách Színházban statisztáló osztálytársamtól megtudta a nevemet, majd később egy Film, Színház, Muzsika- interjúban ezt nyilatkozta: “Szeretném eljátszani Harold Pinter A gondnok című drámájának öreg csavargóját. Láttam a főiskolások hamvas, friss, kitűnő előadását. Amennyire vágyom a szerepre, annyira érzem azt is, hogy mennyire hiányoznak már belőlem azok a jóféle, kültelki vagány ízek, amelyek Koltai Róbertben, fiatal kollégámban elevenen élnek még. Az idő múlásával, ahogy az ember hullajtja a haját, lassan-lassan elpolgáriasodik.” Mi egyébként az életben soha nem találkoztunk, csupán egyszer, Pécsett, akkor még ott rendezték a filmszemléket. A Király utcán vett észre egy stáb buszból, miután elhaladtak mellettem, az utcán gyalogló mellett, és akkor hátrafordult, és hevesen integetni kezdett nekem.

    Dömölky János és Koltai Róbert

    Dinamó: Volt egy olyan rendelet a Színművészetin, hogy tilos volt külső szerepre elmenni nyáron az első évben. Mondjuk nem is hívtak egyikünket sem, egyedül Molnár Piroskát, és ő is csak külön engedéllyel mehetett el. De kellett a pénz nyáron, ezért jelentkeztem az üvegesekhez cipekedőnek. És hiába figyelmeztettek, hogy szerezzek szíjat – mert több mérettel nagyobb munkásnadrágom volt – én úgy voltam vele, hogy elég lesz azt madzaggal megkötni. Aztán egyszer, amikor két húszkilós üveggel elindultam, és még nagyon messze volt a cél, éreztem, hogy elkezd lecsúszni rólam a gatyám. De a kezemben a két üveglappal nem tudtam odanyúlni, és mint egy kotlóstyúk álltam, csúszott lefelé a nadrágom, leálltak a villamosok, dudáltak a buszok, mindenki azt ünnepelte, hogy ott álltam alsógatyában, ráadásul egy térdig érő dinamóban.

    Csetlő-botló: Rám azt szokták mondani, hogy csetlő-botló kisembereket játszom igazán jól, – ahogy Nádasdy Kálmán mondta egyszer, aki bejött az egyik próbánkra: ez a csavargó egy feltartott kezű, menekülő Zeusz – ilyeneket szoktak mostanában a migráns-plakátokra tenni. Igen, mondjuk, már akkor is öregebbet játszottam – nem voltam egy Rómeó. Bár volt egy szerepem, Monori Lilivel játszottunk a Tizenegy több mint háromban – egy Galgóczi Erzsébet novellából készült filmben, amivel Arany Prága-díjat is nyertünk. Ebben én voltam Lili szeretője, a fiatal srác – a legjobb férfi alakítás díját én kaptam. Ez valamikor a Bakterház előtt lehetett, ’73-‘74–ben, de emlékszem, alig vártam, hogy már ne kelljen fiatal srácot játszanom.

    Kaposvár: Régen az nagyon jó volt, hogy a kaposvári színházban igazi nagy előadások születtek Ács JánosAscher TamásBabarczyZsámbéki rendezésében. És összejött az ország egyik legkevésbé jó színháza helyén valami fontos, és egyszer csak elkezdett híre menni, hogy itt valami más kezdődött el. Oda szerződött Kiss István, akiről a Szamba című filmemet csináltam, Molnár Piroska, én már ott voltam, ott volt Pogány JuditZsámbéki Gábor, és nemsokára jött az Ascher, és egyszer csak azt vettük észre, hogy itt van egy válogatott csapat. És egyszer csak nagyobb rang lett a fiataloknak Kaposvárra szerződni, mint Pestre. De ezt mi a barlang mélyből kezdtük el.

    Rajhona Ádám és Koltai Róbert

    Filmek: A Sose halunk meg-nek köszönhettem a filmes pályámat. Közben Kaposváron elvárták volna, hogy menjek vissza egy szerepre. A legelfoglaltabb időszakra. Akkor nemet mondtam, és sértődöttségből nem hívtak húsz évig. De nem csak nem hívtak, két évtizeden keresztül semmiben nem néztek meg. Látatlanban lesajnálón legyintettek, hogy a József Attila Színházban játszom… Pedig ott csodák történtek.

    Lehetetlen: Minden próbaidőszak lehetetlen, egytől egyig! Most mutattuk be Hunyadi Sándor Lovagias ügyét Gaál Ildi rendezésében a Zenthe Ferenc Színházban, és még két nappal a premier előtt nem lehetett elhinni, hogy ebből lesz egyáltalán bemutató?! Mert ha egy tragikomédiában a tök üres nézőtérről a legfinomabb megoldásokra, árnyalt poénokra sem kapsz a próbák alatt visszajelzést, akkor nehéz ráülni, játszani. A bemutatón  aztán már egy cseppet sem izgultam, mert a közönség az én legeslegjobb partnerem!

    Mi jelent inspirációt?: Az emberekkel, a közönséggel, a kollégákkal, pályatársakkal való kommunikáció. Átadni valamit nekik magamból. Mesélni, sztorizgatni, felvidítani őket. Mindig volt egy szerepálmom, a Svejk, ami egyébként soha nem teljesült, de sokszor tudok azonosulni vele. Ő annyira szerette az életet, a világot, az embereket, és ez nekem is fontos, az én természetemben is van ilyesmi, és mindenről eszembe jut egy történet. Ezt meg is osztom adott esetben a kollégákkal. A színházi klubokon, ha valaki mondott valamit, arról nekem három másik dolog jutott az eszembe. Ez frissen tartja az ember elméjét, és a meséléssel rengeteg energiát is kapok vissza a kollégáktól, amikor beszélgetünk, a nézőktől, amikor játszom, és engem ez éltet.

    Együtt: A legsikerültebb alkotásaim mindig együtt hordozzák a sírást és a nagy nevetést. Még az olyan komikai sikerek is, mint A miniszter félrelép, vagy A balfácánt vacsorára. Hiszen ezek nem üres, gatyaletolós viccelődések, hanem megélt, sok-sok fájdalomból születő poentírozás és történetmesélés.

    Koltai Róbert, Kern András

    Boldogság: A boldogság az, amikor a szerep fölé kerülök, amikor nem győznek le a mondatok.

    Filmezés: Egy film speciális valami… Másfajta koncentrációt kell felépítened. Épp A miniszter félrelépben történt meg az, hogy tilos volt nevetgélni a stúdióban, mert hasznos hangot akartak felvenni. Akkor már negyvenedszer játszottuk a József Attila Színházban – azóta már majdnem négyszázszor – Kern Andrissal, és megszoktuk, hogy a közönség nevet, bár a kritika ezt a fajta nevettetést nem fogadta kitörő örömmel. Ezért aztán nem is volt olyan érzésünk a felvételkor, hogy ez biztos siker lesz. Csak amikor az egyik jelenetnél  Csámpi bevágta a fejét az asztalba, akkor, bár tilos volt, az egész stáb felröhögött – akkor, ott kezdtük megérezni, hogy ennek a filmnek tényleg sok jelenetén lehet majd nevetni. Filmezés közben a közönség reakcióját “el kell képzelnünk”.

    Harc: Vannak nagyon jó előadások, vannak megtűrt színházak, hatalomban levők színházilag is, de az igazi harc szerintem mindig a tehetségesek, a kevésbé tehetségesek, meg a tök tehetségtelenek között folyik. Mert mindegyik színháztípusban vannak egészen kiemelkedő, ragyogó tehetségek, és vannak kevésbé jók. Egyetlen hely van, ahol a hatalmon lévők boldogok lehetnek, a díjak, kitüntetések terepe, ahol, ha valaki nem illik bele az elképzelésbe, akkor neki nem adnak, de, hogy Bodrogi Gyulát idézzem, a közönség mindig a legokosabb, az tudja, mi a jó, és kik a jók

    Öregedés: Rájöttem, hogy akkor öregszem a leginkább, amikor nincs dolgom.

    Optimista: Végtelenül optimista vagyok. Mindenben meglátom a jót. Mint az apukám, aki, amikor kamaszként eltörtem az egyik lábamat, és felhívtam őt, hogy közöljem a rossz hírt, azt bírta mondani: „Azért a másik lábad tip-top, ugye?” Nem gúnyolódni akart, hanem megvigasztalni. Aztán az is alapvonásom, hogy nagyon tudok lelkesedni, és képes vagyok ezt másokra is átragasztani. Tudok szeretni. Gyűlölködni egyáltalán nem. Haragudni szoktam, olykor nagyon felkapom a vizet, de aztán gyorsan el is száll a mérgem.

    Örömszínész: Ez nem kérdés, én örömszínész vagyok. Nekem az az ünnepnap, amikor előadásom van, és csupa olyan szerepet játszom, ami válogatottan jó. Mert válogathatok, szabadúszó vagyok. Szabadúszóként olyan csapatban lehetőleg nem játszom, ahol nem érezném jól magam. Ha pedig fiatalokkal kerülök össze, akiknek még nagyon sok tanulni – valójuk van, és erre fogékonyak, akkor a színjátszáson kívül a másik szenvedélyemet tudom kiélni rajtuk, a tanítást, a pedagógiai szenvedélyemet.

    Igazán: Igazán azon tudunk nevetni, akin majdnem sírni lehet, mert annyira hülye. Ez ellenállhatatlanul mulatságos tud lenni. Egyszerre nevet az ember és szakad meg a szíve! Az igazán jó írók és rendezők tudják olyan helyzetbe hozni a színészt, akinek ráadásul szintén ez a vágya, hogy egyszerre nevettessen és megríkasson.

    Szivacs: Gyakran csodálom az unokám szivacsagyát, hogy mi mindent szippant magába. Valószínűleg én az ötvenes években gyűjtögettem. Most pedig az egész életem kitárulkozásból, megmutatkozásból áll.

    Hit: Szeretek hinni az emberekben. Amikor kiskamasz voltam, elhittem például, hogy az ’54-es svájci labdarúgó-vb-re nemcsak az aranycsapat utazik ki, hanem a magyar labdaszedő-válogatott is. A római-parti Vasas-üdülőben nyaraltunk a családommal, voltak ott NB I-es focisták is, akik bemesélték nekem, hogy ha elég gyorsan futom le a 400 métert, akkor bekerülhetek a magyar labdaszedő-válogatottba. A focisták ott ultiztak a teraszon, és stopperral mérték a köreimet, aztán komoly ábrázattal közölték: „nem, Robika, ez még kevés”. Én meg elhittem. Ma is feltétel nélkül hiszek a barátságban, a szeretetben, az emberek jó szándékában.

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2024 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram