Sir Kán A dzsungel könyvében, korábban Raszkolnyikov a Bűn és bűnhődésben, rendszeresen feltűnik a mozivásznon, szinkronhang, énekes és dalszerző az Aszittem zenekarban, tanár a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, Junior Prima-, Soós Imre- és Kaszás Attila-díjas színész – aki másfél évvel ezelőtt egyszer csak közzétette, hogy felmondott a Vígszínházban. Szabadúszó akar lenni. Majd nemrég visszament a Vígbe. Kőrizs Kata kérdezte a WMN oldalán.

Orosz Ákost elsőként arról kérdezték, miért állt fel a Vígben. Ahogy ő fogalmaz: úgy volt vele, lehet, hogy elhagyja a színészi pályát. Fontos számára, hogy amit csinál, örömmel csinálja. És ha ez kezd eltűnni, úgy érzi, meg kell mozdulnia: „A Vígszínház egy nagy üzem, három játszóhellyel, ahol majdnem minden este előadások vannak.Ha huszonöt-harminc előadást játszik egy színész egy hónapban, akkor már nagyon nehéz minden alkalommal úgy felmenni a színpadra, hogy »ide nekem az oroszlánt is«*. Valamelyik vagy nem lesz olyan, vagy én döglök meg. És az ember elkezd egy idő után a túlélésre menni ahelyett, hogy élvezné, amit csinál.”

Az Eszenyi-ügyről és a Színház- és Filmművészeti Egyetemről (SZFE) szólva úgy nyilatkozott: megvan a véleménye a dolgokról, és nem is takargatja, de nem ebből akar népszerűséget kovácsolni. „Mélységesen egyetértek azzal, hogy mindenféle abúzussal vagy hatalmi visszaéléssel kapcsolatos ügyet fel kell göngyölíteni – teszi hozzá.

„Nem gondolom semmiről sem, hogy az fekete vagy fehér. Ennél árnyaltabban látom a világot. Nem értek egyet azzal, ahogy és amire hivatkozva az SZFE-t átalakították. Engem soha semmilyen ideológiai oktatásban nem részesítettek az egyetemen. Nem azt mondom, hogy minden tökéletesen működött, és azt gondolom, hogy a változás sokszor jó, sőt szükségszerű dolog. De egyáltalán nem mindegy, hogy mi a módja. Ha én szeretem a kacsasültet, és te bejössz ide a lakásomba úgy, hogy nem kopogsz, csak benyitsz, és én itt ülök és tanulok, és hozol nekem kacsát, és a torkomon lenyomod, akkor nem biztos, hogy örülni fogok neki, pedig nagyon szeretem a kacsát. Te pedig kikéred magadnak, hogy miért nem örülök, pedig tudod, hogy a kedvencem a kacsa” – fogalmazott Orosz Ákos, aki jelenleg művészi beszédet tanít Hegedűs D. Géza és ifj. Vidnyánszky Attila osztályában.

Orosz Ákos a Vígben a felújító próbák után újra játssza a régi darabjait. Szeptember elején a Nemzeti Táncszínházban vállalt szerepet Csoóri Sándor Halálra táncoltatott lány című darabjában. A szezon elején beugrott Scherer Péterékhez a Nézőművészeti Kft. Piszkosak című előadásába, amiről reméli, hogy egy jó közös együttműködés kezdete lehet. A Szkéné Színház és a komáromi Jókai Színház koprodukciójában hamarosan címszerepet játszik a Don Juanban, és csak ezután kezd majd el a Vígszínházban új darabokat próbálni.

„Az van, hogy tényleg nagyon végletes vagyok. Nagyon érzelmes és nagyon végletes. Valamikor azt érzem, hogy annyira átleng az inga, hogy nem jó a bőrömben. Nehéz velem, na! Pont ezért. Amikor van egy nagyon-nagyon intenzív munka, akkor tudom, hogy utána lesz egy üresség. Sokszor alig várod, hogy vége legyen, de tudod, hogy ha vége lesz, akkor ott lesz egy űr, amiben nem találod magad. De most már elfogadtam, hogy ez az életem része. A járvány első időszakában itthon voltam, és több hétig nem csináltam semmit. Aztán egyszer csak teljes erővel sportolni kezdtem. Elkezdtem megtanulni egy vágóprogramot is, akkor meg ott ültem naphosszat hajnali háromig. Amikor ennyi dolgom van, attól én sűrűbb leszek, céltudatosabb, és kevesebb időt vesztegetek el. Jó volt kicsit behúzni a féket, de most nagyon élvezem, hogy színész vagyok. Imádom. Tényleg. Különben mit csinálnék itthon?” . veti fel Orosz Ákos.

Azt is hozzátette: „Sokszor a fáradtság tud átbillenteni, mert ahhoz a fajta jelenléthez, ami engem igazán érdekel, valami iszonyatos lazaság is kell. Amikor már csak te maradsz ott a színpadon. De úgy, annyira pucéran, és annyira egyedül, mint amikor megszülettél. Sokszor mint az életben sem soha, és közben végig tudnod kell, hogy ott ülnek. Színészparadoxon. Mégis lehet egyszerre üzemeltetni. Ezen érződik a leginkább, hogy sikerül-e egy előadás. Hogy volt-e legalább pillanatokra egy igazi összeolvadás egy problémával vagy egy szereppel. Ebben látom a világ titkának a nyitját. A jelenlétben. A pillanatban. Semmi más nem érdekel.”