SZFEMácsai PálMajor FesztCziegler BalázsVidnyánszky AttilaKőszegi VárszínházKovács PatríciaUpor László
  • facebook
  • instagram
  • 2020. július 6., hétfő

    “Ösztönös menetelés a színház felé” – Interjú Szalontay Tündével

    2020. április 25., szombat 06:37

    Szalontay Tünde és a Szkéné története sok szálon kapcsolódott és kapcsolódik egymáshoz: bár többször el akart tőle távolodni, mégis mindig ide tért vissza.

    – A képzőművészet érdekelt, de egy tokaji táborban láttad a Tanulmány Színház előadását, és minden megváltozott. Mi volt az?

    A holdbéli csónakos. Elementáris élmény volt, az első mozgásszínházi előadás. Nagyon fiatal voltam, 16 éves. A táborban eleve fogékonyabb volt mindenki az új impulzusokra, és amit akkor láttam, megmozdított bennem valamit. Jól rajzoltam, abba az irányba gondolkodtam, aztán egyszer csak elkezdett a színház érdekelni. A tokaji élményt követő őszön felvételiztem Somogyi István stúdiójába.

    Szalontay Tünde / Impactworks.hu

    – És azt mondtad, hogy színész akarsz lenni.

    – Nem, ezt soha nem mondtam. Sőt, már rég a pályán voltam, amikor egyszer csak kimondtam, hogy színész vagyok. Volt bennem valami ösztönös menetelés a színház felé.

    – Voltak elvárásaid, amikor a stúdióba bekerültél?

    – Nem vártam semmit, mert nem igazán ismertem semmit. Csak decembertől kezdtem járni a stúdióba, és akkor egyből egy szertartásjátékba csöppentem, ahol magocskát játszottam.

    – Aztán bekerültél a Tanulmány Színház, később Arvisura összes nagy előadásába: a Szentivánéji álomban Helénát, a Magyar Elektrában Klütaimnésztrát, A Mester és Margaritában pedig Margaritát játszhattál. Csupa főszerep.

    – Igen, de alapvetően nem az maradt meg ebből az időszakból, hogy főszerepeket játszom. Az igazán fontosak a próbák voltak, az együttlét. Olyan volt ez, mint egy inkubátor: ott dolgozni létforma volt. Felejthetetlenek voltak a nyári táborok, az elvonulások, ahol akár hajnalig tartóan mindent együtt csináltunk.

    – Volt az Arvisurában tipikus próbafolyamat?

    – Mindig nagyon messziről indultunk. A keresgélésen és a játszók állapotán múlt minden. Tetszett, hogy István nem jött egyből kész elképzelésekkel, hogy a színésznek mit és hogyan kell csinálni. Volt idő és lehetőség sok mindent kipróbálni, és mindig ott volt a meglepetés ígérete. A darabokat ő hozta, majd több dramaturg dolgozott a szövegeken. A munkamódszere lényege az volt, hogy feladatokat adott a színészeknek, mi pedig hoztuk, amit kitaláltunk. Ő azt nyesegette és fűzte össze egy előadássá, ami végül az ő víziója lett. Úgy tudott feladatokat megfogalmazni, hogy arra a színészek képesek voltak érdemben reagálni.

    – Aztán az Arvisura egyszer csak elkezdett díjakat kapni, lett közönségetek, turnéitok voltak.

    – A valódi választóvonalat talán az jelentette, amikor a Soros Alapítvány támogatni kezdte a színházat. Somogyi kiválasztott nyolc embert, akik onnantól fizetést kaptak: többek között Terhes Sanyi, Scherer Pepe, Pintér Gábor és én is köztük voltam. Attól kezdve ez volt a munkánk, nem kellett mással foglalkoznunk, és ez egyértelműen visszahatott az előadások minőségére is.

    – Mást is láttál, néztél a Szkénében akkoriban?

    – A Nemzetközi Mozgásszínházi Találkozók meghatározó élményt jelentettek, ahogy a nyári mozgás workshopok is. Elképesztő előadások és együttesek jöttek. Azt, hogy én külföldre mentem, szintén ezeknek a fesztiváloknak köszönhettem.

    – 1992-ben hagytad el az Arvisurát és az országot is.

    – A mozgás alapú színház helyett a klasszikusabb formák iránt kezdett érdeklődni Somogyi, és párhuzamosan a sámánisztikus vonal is felerősödött, viszont engem továbbra is a mozgás izgatott. Kimentem Dániába egy olyan színésznő hangkurzusára, akit a Szkénében láttam először a Teatro Rio Rose előadásában. És bár visszajöttem, de egyre inkább vonzott az ottani világ, aztán bekerültem egy kinti produkcióba. Itthon akkoriban nem értek új hatások.

    – Mit vittél magaddal Dániába?

    – Nem így gondolkodtam erről, az foglalkoztatott, hogy én mit tudok kint tanulni. Ott is folyamatosan jártam kurzusokra: például Koppenhágában két-háromhetes workshopok zajlottak egy táncközpontban, ahol fantasztikus tanárok váltották egymást. És persze a Teatro Rio Roséval is, ahol dolgozni kezdtem, folyamatosan tréningeztünk. Aztán megismerkedtem a Body Weather Laboratory csapatával, velük is dolgoztam. Meg tudtam élni a kinti munkákból, voltak bemutatóink, turnéink. És közben itthon, szintén a Szkénében működött a Női Vonal, az Utolsó Vonalon belüli csapat. Ezt Nagy Bea (rövid ideig a Tanulmány Színház tagja, Németországba távozott, majd az Utolsó Vonal egyik alapítója, a csoporton belül működő Női Vonal vezetője – a szerk.) álmodta meg, aki szintén külföldön élt és nyaranta járt haza

    – Megkeresett, hogy lépj be a Női Vonalba?

    – Ennél ez sokkal lazább volt. Beát még a Tanulmány Színházból ismertem, de ő korábban elment Németországba. Kitalálta, hogy csináljunk valamit nyáron, amikor mindenki jobban ráér, és megkereste azokat, akikkel szívesen dolgozott volna. Így született néhány bemutató.

    – 1998-ban hazajöttél, majd Pintér Bélával kezdtél el dolgozni.

    – Amikor kimentem, azt gondoltam, hogy a Szkénébe soha többé nem jövök vissza, ehhez képest azonnal ott kötöttem ki. Bélát is az Arvisurából ismertem, fantasztikus színész volt, aki közben elkezdte a saját útját járni. A Sehova Kapujába hívott, és bár eleinte ingázni akartam Dánia és Magyarország között, ezt nem lehetett megoldani. Nagy kérdés volt számomra is, mit sikerült megőriznem abból, amit kint elsajátítottam. Idővel az lesz természetessé, amiben élünk, és nem könnyű megőrizni a nyitottságot…

    – Pintér Bélával a közös történeted másfél évtizedig tartott.

    – Ahogy mondtam, darabra hívott, nem sejtettem, hogy ilyen sokáig dolgozunk majd együtt. Az évek múlásával a társulat egyre erősödött, nem csak produkciókra álltunk össze. Szép íve volt a történetnek, önálló korszak lett az életemben.

    – Mennyiben volt más Pintér színháza a korábbi élményeidhez képest?

    – Béla más típusú alkotó. Zsigeribb, elementárisabb, öntörvényűbb. Az, hogy ő írja a saját darabjait, eleve mássá tette a színházát, ráadásul ő rendezi a darabokat, amikben játszik is. Mivel eleve adott emberre ír szerepet, van, hogy ez nagyon betalál és könnyen meglesz az alakítás. Természetes, hogy az idő múlásával egyre nehezebben tud másfajta szerepet írni, a színész is megismeri a munkamódszert. A vége felé az volt az élményem, hogy sokat kellett játszani egy-egy előadásból, mire megtaláltam benne magamat.

    – Vannak kedvenc előadásaid?

    – A Parasztopera túl van a 350. előadáson, de még ma is az egyik kedvencem. Annyira kerek a történet, a stílus, a zene pedig sokat segít abban, hogy bármikor bekerüljek az előadás világába. A Gyévuskát azért szeretem, mert más, mint amit Bélától megszoktunk: zenéjében, látványában is kilóg a sorból. A színésznek és a nézőnek is nehezebb a dolga az eltartott stílus miatt, nagyobb nyitottságot kíván. A Szutyokban a szerepem nehéz, magányos, színészileg is, mégis fontos a pályámon.

    – 2013 óta szabadúszó vagy, bár a szerepeidet tovább viszed Pintérnél.

    – A szakítás régóta a levegőben volt, próbáltuk többször megoldani a helyzetet. A semmibe ugrottam. Nem tudom, van-e szabadúszó alkat, én nem éreztem magam annak.

    – Bár a váltás miatt eltávolodtál valamelyest a Szkénétől, mégis visszajársz.

    – Azt hiszem, én vagyok az a színésznő, aki a legrégebb óta és a legkülönfélébb előadásokban játszott és játszik a Szkénében. Ma már máshogy gondolok rá, mint a kezdetekkor, de tény, hogy a legtöbb időt a színpadon ott töltöttem.

    Szerző: Jászay Tamás

    - Színházi pillanatok az Instagramon -