KulisszaVígszínházSzarvas JózsefHegedűs D. GézaBródy VeraMácsai Pál
  • facebook
  • instagram
  • 2021. január 25., hétfő

    “Otthonra lelt a Forte” – Interjú Horváth Csabával társulatról, Szkénéről

    2021. január 11., hétfő 06:00

    Horváth Csaba által vezetett Forte Társulat a 2010-es években a Szkéné meghatározó együttesévé vált. A nagy füzet osztatlan sikere óta eltelt időről, sikerekről és hiányérzetről beszélgetett Jászay Tamás.

    – Emlékszel, milyen minőségedben jártál először a Szkénében?
    – Hogyne, táncosként. A TranzDanzAsztrál évek című előadásával léptünk fel itt, még a kilencvenes években, talán egy fesztivál keretében.

    – Hosszú szünet következett: 2013-ban mutattátok be A nagy füzetet. Miért akkor, miért ott?
    – Akkoriban mi főleg a Trafóban dolgoztunk, ahol a továbbjátszás okozott nehézségeket, mivel nem repertoárszínház. Így amikor Tana-Kovács Ági megkeresett, hogy csináljunk előadást a Szkénében, nem sokáig töprengtem. Az előző bemutatók nagy térre lettek komponálva, én pedig vágytam arra, hogy kamaraszínházi körülmények között is dolgozzunk. Különösen vonzóvá tette az ajánlatot, hogy havi rendszerességgel lehetett játszani.

    – Fehér lapot kaptál a Szkénétől?
    – Igen, és ez azóta is így van. Már egy ideje kerülgettem A nagy füzetet. A regény lenyűgözött, a kamarajelleg is adott volt a szövegben, sőt, mintha a fizikai színház eleve ott lett volna a sorok között. A tér minden szempontból, praktikusan és művészileg egyaránt ideális volt. Számított az is, hogy mit jelent a Szkéné: olyan befogadó színházként működik, ami helyet ad a kísérletező gondolkodásnak. Akárhogy is, éreztem, hogy ennél jobb lehetőség nem fog adódni. Igaz, ahhoz, hogy az ember őszintén tudja értékelni azt, amit csinált, el kell telnie némi időnek.

    – A nagy füzet hét éve repertoáron van, túl a századik előadáson: hogy nézel rá most?
    – Néhány hónapja különös helyzetbe kerültem: egyik stabil színészem, Nagy Norbert feladta a szakmát. Bár A nagy füzetben nincsenek fő- és mellékszereplők, az ikerpár, aminek ő az egyik tagja volt, viszi a hátán az egész előadást. Norbi mellett Blaskó Bori is elment, így két új szereplőnek kellett beállnia. Fehér Laci és Földeáki Nóra nem beugrott, hanem egy nagyon komplex előadásban két nehéz szerepet vett át, ennek köszönhetően pedig kicsit dolgozhattam az anyagon. Úgy éreztem, jót tesz a frissítés: amikor néztem az előadást, bizonyos megoldásait idejétmúltnak, túl egyszerűnek láttam. Most a színészeknek új feladatokat tudtam adni, ami jólesett nekik. Érdekes kérdés amúgy, mikor találkozik az alkotó véleménye, elégedetlensége vagy éppen elégedettsége a közönségével…

    Amikor megszületett A nagy füzet, katartikus élmény volt a számunkra is, és ebben komoly szerepe volt a Szkénének. Ígéretes, új helyszínként tekintettünk rá, ahol nagyot szólt a bemutató, a nézői érdeklődés pedig azóta is töretlen. Kissé szentimentálisan mondhatnám, hogy otthonra lelt a Forte. Az előadás azért is meghatározó számomra, mert akkor kezdtem Ökrös Csabival együtt dolgozni. Ezt is rég terveztem, mert izgatott, hogy azt a fajta széleskörű zenei tudást, amit ő birtokol, hogyan lehet átvinni a kortárs színházi közegbe. Csabi 2019-ben elhunyt, több előadást készítettünk együtt, és a hiánya nagyon erős. A nagy füzet szerencsés csillagzat alatt született, ami nagy lendületet adott nekem és a csapatnak is. Aztán múltak az évek, és azt éreztem, hogy ez az előadás egy fokkal túl van misztifikálva ahhoz képest, amilyen.

    – Most azt mondod, hogy nem is olyan jó előadás A nagy füzet?
    – Nem, dehogy, kifejezetten erősnek tartom. Arra gondolok, hogy nem annyira különleges, hogy ne vegyük a fáradságot arra, hogy folyamatosan újragondoljuk, új megoldásokra lelve.

    – Belső változtatásokról beszélünk vagy a néző is észlel ezekből valamit?
    – Az új szereplők személyisége sok mindent eldönt. Míg Nyúlszáj karakterét Bori táncosból fogalmazta, Nóra alapvetően színésznő, ami teljesen átalakítja az erőviszonyokat. Fehér Laci pedig újra és újra meglepetésekkel szolgál: a természetessége, a gondolkodása, a fizikuma és a fizimiskája is elementáris. Mindketten olyan művészek, akikről új megoldások jutnak az eszembe. Fontos változás, hogy sokkal játékosabban fogalmazunk, az előadásban igyekeztem a drámaiság mellett a humort is felerősíteni. Persze, Agota Kristof regénye sötét, de mégis csak arról szól, hogy két srác kiröhögi a világot. A drámaiság felerősödik, ha nem vesszük annyira komolyan magunkat.

    – Ráadásul az előadásnak pazar humora van, még ha sok néző nem is mer nevetni…
    – Pontosan, és mindig szívfájdalmam volt, ha nem nevettek. Van benne olyan pillanat, aminek a megoldásán évekig törtem a fejemet minden lejárópróbán, mert azt éreztem, hogy muszáj felröhögnie a nézőnek – és most végre sikerült!

    – 2013 óta minden évben új bemutatóval álltok elő a Szkénében, azon kívül ide költözött a Toldi, és ment a Godot-ra várva is. A Forte a Szkéné rezidens társulatává vált?
    – Én feltétlenül így gondolok az együttműködésünkre, remélem, a Szkéné is. Érezni a nézőkön, hogy tudják, mire jönnek és kit akarnak látni. Stabil helyünk van itt, ami művészileg és technikailag egyaránt ideális terep számunkra. A nagy füzet után következett az Irtás, ami szintén nagyon jól sikerült, lassan elkezdett épülni ide egy repertoár. Németh Ádám és Tana-Kovács Ági számára sem volt kérdés, hogy a Fortét jellemző színházi stílus önmagában elég különleges ahhoz, hogy helye legyen ebben a térben, miközben tartalmilag is lényeges problémákról beszélünk. Korán látták azt is, hogy a fortésok nem lelkes műkedvelők: az évről évre készülő előadások egy folyamatosan építkező munka tudatos állomásai.

    – A Szkéné és a Forte tehát kölcsönösen építi egymás brandjét.
    – Igen, én is kétirányúnak látom ezt a folyamatot: nem vagyok abban biztos, hogy ha a Forte nincs jelen a Szkénében, a színháznak akkor is ennyire változatos összetételű közönsége lenne. Persze, ideális esetben többször kellene fellépnünk, de sok csapathoz képest mi így is kivételezett helyzetben vagyunk. Komplett repertoárunk van, ami legalább négy, vetésforgóban előadható produkciót jelent: ideális esetben mindegyikből havi kettőt kellene játszani. Ez máris nyolc estét venne el a Szkéné havi programjából, ami a többi társulatot is figyelembe véve lehetetlen, a fiatal, új alkotók bekerülő munkáiról nem is beszélve.

    – Sikertelenül próbáltam a szkénés bemutatóid között valamilyen dramaturgiai kapcsot találni. Vannak epikus művekből készült átirataid, illetve nem a fősodort képviselő drámák.
    – Tényleg nincs szoros viszony köztük, de tudod, hogy engem nagyon sok minden érdekel. Mindegyik anyagnak vannak olyan értékei, ami miatt érdemes velük foglalkozni, de nincs hosszútávú megfontolás abban, hogyan jönnek egymás után. Az itteni bemutatóink közül a Patkányokat sajnálom a leginkább, ami nem futotta meg azt a kört, amit megérdemelt volna. A másik fájdalmam a Káprázat, ahol az első rész remekül működött, de a második fele kihullott a kezemből. De nem mondtam le róla, van is ötletem rá, hogyan kell hozzányúlni. Az Irtás komoly siker volt, nem esett jól, amikor el kellett tőle búcsúznunk. A Bűn és bűnhődés esetében komoly erénynek tartom, hogy sikerült megőrizni a regény epikusságát. Az öngyilkossal is elégedett vagyok: sokat lazítottunk rajta a bemutatóhoz képest, most jóval kompaktabb az előadás.

    – Egy dologban mégis érzékelek következetességet: a tér egyre inkább lecsupaszodik az előadásaiban. Kevesen merik láttatni a Szkéné színpadát a maga teljességében.
    – Ez lényeges észrevétel: nagy élmény volt felfedezni ennek a térnek az erősen filmes hatását. A Szkéné rendkívül inspiratív tér, aminek az arányai jelentősen eltérnek a standard kőszínházi, de más, szabályos színpadokétól is. A tizenkét méter széles színpad olyan hatást kelt, mintha egy színes, szélesvásznú filmet néznénk. Jobb oldalon ott az a csodás boltív, amivel már többször játszottunk. Balról meg az ablakok, a kilátás a Dunára. Ezt még sosem vetettem be, de talán egy nap megtalálom a megfelelő formát hozzá.

    Jászay Tamás

    - Színházi pillanatok az Instagramon -