A világhírű musicalt, az Óz a csodák csodáját mutatta be a a Weöres Sándor Színház Halasi Dániel rendezésében, aki a főpróbahét küszöbén mesélt arról, milyen volt a közös munka a szombathelyi társulattal.

Ajánló a darab elé:

Egy álmos kansasi délutánon Dorothyt és Totót a forgószél Óz, a nagy varázsló birodalmába repíti, ahol a mumpicok hősként ünneplik a gonosz Keleti Boszorkány váratlan és egészen véletlen elpusztítása miatt. Jutalmul nem a hazavezető térképet, hanem egy piros cipőt kap Dorothy, amellyel el kell jutnia Ózhoz Smaragdvárosba.

Toto mellett társa lesz a Madárijesztő, aki okos szeretne lenni, a Bádogember, aki igazi szívre vágyik és az Oroszlán, aki gyávaságát bátorságra cserélné. Dorothy csak haza szeretne jutni, ahonnan annyira elvágyódott. A kívánságoknak azonban ára van: Óz a gonosz Nyugati boszorkány seprűjét kéri cserébe. Hogyan kerekedik felül a bátorság a félelmen, az ész a zsarnokságon és a szeretet a sötétségen?

Kultikus történet a legkisebbekben lakozó erőről, a barátságról és a világ megváltoztatásáról a lehető legegyszerűbb, de nagyszerűbb megoldásokkal… A szivárvány nincs mindig olyan messze és néha egy mozdulat is elég a hazajutáshoz, ha tudjuk, kikhez megyünk vissza.

Interjú:

-Rendezőként mi a tapasztalatod: minden próbafolyamatnak hasonló az “algoritmusa”: a megfelelő pontokon elakadásokkal, nekilendülésekkel, csúcsokkal és hullámvölgyekkel – vagy mindegyik más?

-Biztos, hogy mindegyik más. De most valahogy a szokottnál nagyobb nyugodtság van rajtam – ami se rám, se egy ekkora produkció próbafolyamatára nem annyira jellemző. Egy ilyen soktényezős előadás létrehozása során – főleg a főpróbahéthez közeledve – szinte természetesnek mondható, hogy adódnak gikszerek, feszültségek. Ráadásul öt hét alatt kell eljutnunk a bemutatóig – de most még a szokásosnál kevesebb időt sem érzem hátráltató tényezőnek, mert közben meg azt látom, hogy haladunk.  Ehhez viszont mindenképpen az szükségeltetett – és most egészen világosan ezt érzem -,  hogy a nulladik pillanattól mindenki százszázalékosan komolyan vegye a feladatot. A színészek kezdettől precízen dolgoznak, Falusi Anikó már az évad végén elkezdte a korrepeticiókat, hogy amikor találkozunk, ne a nulláról induljunk. Hojsza Henrietta, a koreográfus nagyon pontosan beosztotta a rendelkezésünkre álló időt, azonnal konkrét anyagokat tudott föltenni – ott tartottunk az első hét végén, hogy a fő számoknak az elég erős alapjai megvoltak. Úgyhogy a főpróbahét küszöbén van bennem bizonyos nyugalom.  Persze most fog a gépezet összeállni  és – ahogy ilyenkor lenni szokott – természetesen minden széthullni, de arra meg készülünk. Bízom benne, hogy azzal a lelkesedéssel, amivel kezdettől dolgozunk – és azzal a biztonsággal, amit jól megalapoztunk, sikerrel veszünk minden akadályt.

-Az Óz…-ról mindenki hallott, mindenki dúdolja, vagy ha még nem, majd fogja; felsorolhatatlanul sok és sokféle feldolgozás készült a történetből. 2013-ban már te is rendeztél Óz…-t – pontosabban Oz-t, hiszen az minden tekintetben átirat volt Nyíregyházán, stúdiószínpadon. Szombathelyen most egészen más a helyzet: nagyszínpadi előadás készül, az “eredeti”, híres zenés játék alapján, sok szabállyal és kikötéssel, szoros követéssel.  Hol van ilyenkor az alkotó? Neked mit jelent ez a történet – itt és most?

-Bábszínházi, gyerekszínházi rendezőként az előadás kiindulópontja számomra mindig az eredeti mű – ami itt a regény, ahogy az volt 2013-ban is. A tíz évvel ezelőtti előadás tényleg nem vethető össze a szombathelyivel, előtanulmányként gondolok rá. Újraolvasva a könyvet ismét megerősödött bennem, hogy a musical nagyvonalúsága némiképpen és törvényszerűen kissé tompítja azt az erőteljes üzenetet, ami a regényben föllelhető. Nekem Frank L. Baum története mindenekelőtt arról szól, hogy a hiányosságaink – mindaz, amit magunkban hiányosságnak érzünk -, baráti és családi segítséggel megszüntethetők. Támogató környezetben könnyen kiderülhet, hogy a vélt hiányainknak mind-mind a birtokában vagyunk. Valami ilyesmi, ami engem vezérel, a próbákon igyekszünk erről sokat beszélni – és a kötöttségekhez képest minél erőteljesebben ezt a gondolatot képviselni. A zenei kötöttség mindenekelőtt abban nyilvánul meg, hogy rengeteg olyan prózai jelenet van, aminek bele kell férnie egy zenei szövetbe, ami aztán elindítja a dalt – tehát nem nagyon van lehetőségünk szélesíteni vagy sűríteni bizonyos helyzeteket; mert annyi a zenénk, amennyi. De azon vagyunk, hogy ezek a helyzetek – szélességükben, sűrűségükben –  akár nonverbálisan is megteremtődjenek.

-Közben meg, ha valahol, itt aztán kötelező az ámulat, a csoda.

-Egy Óz-előadás a világ színpadain általában a legbonyolultabb, legrafináltabb színpadtechnika mozgósításával jön létre: süllyed, emelkedik, repül – és még ezer lélegzetelállító mutatvány.  Ezek a színpadtechnikai elemek a Weöres Sándor Színházban nem állnak rendelkezésre, ezért Mátravölgyi Ákossal sok-sok-sok beszélgetésünk és óránk volt benne, hogy a szükséges effekteket, vizuális gondolatokat hogyan tudjuk helyspecifikusan megoldani úgy, hogy mégis varázslatos legyen – és természetesen benne maradjon bizonyos költségvetésben, mert nem azokat az időket éljük, amikor pénz, paripa, fegyver minden számolatlanul rendelkezésre áll. Kihívás volt, főleg a végén Ákosnak, hogy mindazt, amit közösen megálmodtunk, hogyan tudja életre hívni. Ehhez minden lehetséges segítséget megkapunk a színházban.

-Bábrendezőnek, gyerekszínházi rendezőnek aposztrofálod magadat, ebben a minőségedben is sokfelé dolgoztál, és talán az sem véletlen, hogy most a bábszínházban otthonos Mátravölgyi Ákos az Óz-előadás díszlet- és jelmeztervezője. Azt tapasztalom, hogy a bábszínházi gondolkodás jótékony hatással tud lenni a színházra; és hatással is van, ahogy a mozgás, a testtel való bánás felfedezése is.

-A Színház- és Filmművészeti Egyetem első bábrendező osztályában végeztem. Nem az volt az álmom, hogy bábbal szeretnék foglalkozni – jelentkeztem színésznek, dramaturgnak, egyszerűen színházzal akartam foglalkozni -, viszont nagyon hálás vagyok, hogy így alakult.  Mert tényleg olyan típusú gondolkodásra serkentett, amire – úgy látom – egyre nagyobb szükség is van a mai rohanó világban. Azt látom, hogy ehhez a fajta gondolkodáshoz nagyon gyorsan tudnak kapcsolódni a fiatalok, a gyerekek; de tényleg nem kell itt korosztályi különbségeket tenni feltétlenül. A bábos gondolkodásban nagy szerepet kap a vizualitás, a játék, sok lehetőséget ad az asszociációra – rendezőnek, színésznek és nézőnek egyaránt. A kódokat mindenki maga fejtheti meg – ez nagy szabadság. A fizikai színház – amely most erőteljesen jelen van a szombathelyi színházban, és a jelenlét éppen most kritikusdíjakban is megnyilvánult – szintén ezeken az alapokon nyugszik. Ez az a két műfaj, a báb- és a fizikai színház, ami most nagyon erősen tud – vagy tudna formálni –  ízlést, szemléletet.

-Azt mondtad, a szokottnál nyugodtabban vágsz bele a főpróbahétbe, én meg azzal akartam előhozakodni, hogy feszült heteid lehetnek. Néhány napja vált nyilvánossá, hogy megpályáztad a most már gyermek- és ifjúsági színházként működő Pesti Magyar Színház igazgatói posztját, jeles partnerekkel és illusztris versenytársakkal a mezőnyben. Hogyan jutottál erre az elhatározásra? Most a latolgatás ideje van?

-Szeptember 11-én járt le a pályázat beadási határideje, voltak – ha nem is álmatlan éjszakák, de megfeszített munkával, rengeteg egyeztetéssel töltött órák, mire a pályázat elkészült. Januárban a Pesti Magyar Színház megkapta a családi és ifjúsági színház státuszát, mellé pedig azt, hogy nemzeti. Így hát most van egy rettentő hosszú neve ennek az intézménynek – nagy kérdés például, hogy egy ponton túl majd hogyan kommunikálja tovább a színház magáról, hogy “pesti, magyar, nemzeti, családi, ifjúsági”. De ezek a hívószavak felkeltették bennem az érdeklődést. Mindenekelőtt a családi és ifjúsági vonal volt az, ami miatt arra vetemedtem, hogy megírjam a pályázatot. Ehhez Veres Andrást kértem társamul – akit a Mesebolt Bábszínház művészeti tanácsadójaként, rendezőjeként Szombathelyen nem kell bemutatni. Az ő szakmai felkészültsége, a bábos szakmában való ismertsége, elismertsége garancia a minőségre. És ugyancsak társamul kértem Szabó Attila dramaturgot, az évek során kiderült, hogy jól tudunk együtt dolgozni; vele vezettük például a Pesti Magyar Színiakadémián tavaly végzett osztályunkat. Dolgoztam is kétszer a Pesti Magyar Színházban, belülről is jól ismerem, jók a tapasztalataim. A latolgatásokat még a pályázat benyújtása előtt befejeztük, mert nem volt túlságosan termékeny – és akkor itt vissza is lehet kanyarodni az Ózhoz: hogy az ember saját kishitűségeiből fakadóan mennyire tartja magát alkalmasnak egy ilyen pozícióra; hogy ebben a tényleg  illusztris társaságban hol rúghat labdába… – de végül is arra jutottunk, hogy ezt ne mi döntsük el. A pályázatot pedig azért hoztuk nyilvánosságra, hogy minél szélesebb körben megismerhessék ezt az anyagot.

-Tulajdonképpen félig-meddig színházalapításról van szó, nem? Itt, Szombathelyen nem olyan távoli még a színházalapítás lázas időszaka, édesapádnak is volt hasonlóban része Zalaegerszegen.

-A zalaegerszegi színház első éveiben nagyon kicsi voltam – amikor elindult, még meg sem születtem -, a soproni színház indulásáról viszont vannak emlékeim, élményeim: Mikó István csapatában édesanyám volt a színház jelmeztervezője. És milyen érdekes: a Nemzeti Színház stúdiójában Jordán Tamás is a tanárunk volt, pont akkor jártunk hozzá, amikor el kellett döntenie, belevág-e a szombathelyi színházalapításba. Emlékszem, milyen sokat jelentett, hogy megosztotta velünk a dilemmáit: jöjjön-e Szombathelyre – vagy maradjon inkább Budapesten. Nyilván nem befolyásoltuk a döntését, de mi azt mondtuk, jöjjön. Szeretettel gondolok rá: sokat tanultam tőle a szakmáról, alázatról.

-Anyai, apai ágon is színházi családba születtél. Édesapád Halasi Imre rendező, színházigazgató, édesanyád, Halasi Zsuzsanna jelmeztervező. De már a nagyszülők is… A kocka azonnal el volt vetve?

-Apai nagypapám gazdasági igazgató volt több helyen, hosszú ideig Debrecenben, az anyai nagypapám színész volt a Madách Színházban. Ebbe a világba születtem bele, el se tudtam képzelni, hogy más pályát válasszak. Gyerekkorom óta színészi álmokat dédelgettem. Volt ugyan egy rövidebb időszak – kamaszkoromban, a gimnázium elejétől -, amikor úgy éreztem, hogy nem, mégsem ez az én utam, valami mást szeretnék. Még egy idegenforgalmi iskolába is elmentem – de aztán valahogy nem tudtam elengedni a múltat, maradtam a színháznál.

-Föl szoktam tenni ezt a kérdést, de talán most a legaktuálisabb: ha öt – vagy akár egy – év múlva újra beszélgetnénk, mit szeretnél, miről essen szó?

-Arról, hogy az elmúlt évek nagy felbolydulásai után ez az egymásnak esős színházi helyzet normalizálódott, és újra az alkotásé a főszerep. Én ezt kívánom a szakmánknak: forduljunk újra az alkotás felé, a közös gondolkodás felé – ami kiveszett közülünk. De hát nagyon óvatosan fogalmazok, mert ez egy sokösszetevős rendszer.Óz, a csodák csodája – olvasópróba. Halasi Dániel, rendező. /  Mészáros Zsolt

-Mindjárt hat óra, kezdődik a próba. Most mi következik?

-Ami most következik, az a vihar, a ciklon, a hurrikán megalkotása – ahhoz készen vannak a technikai elemek, és ha ezzel sikerül nyolcig végeznünk, akkor utána az első felvonást össze is foglaljuk egyben. Elindulunk Smaragdvárosba, hogy találkozzunk a nagy varázslóval.

Rendező: Halasi Dániel

Szereplők: Mari Dorottya Domokos Zsolt Balogh János Antal D. Csaba Orosz Róbert Szerémi Zoltán Németh Judit Nagy Cili Gyulai-Zékány István Sipos László Márk Hajdu Péter István Bedőcs Fruzsina, Bertalan Maja, Binó Luca, Csorba Bence, Garas Szimonetta, Petőházi Bálint, Simon Ábel, Szabó Blanka, Teket Dóra, Toldi Viktória, Varga Tamás Bencsics Katalin, Biczó Karina, Bolbos Laura, Horváth Nóra, Katavics Enikő, Kiss Kíra, Kővári Dorottya, Nagy Laura, Szalai Kamilla (az ELTE SEK Zenepedagógiai Tanszék hallgatói), Balogh János, Antal D. Csaba, Domokos Zsolt, Hajdu Péter István, Sipos László Márk

Bemutató: 2023. szeptember 29., péntek, Színházterem