A Vígszínház két kisebb játszóhelyén és a Pesti Magyar Színházban is nézhetünk előadásokat Paczolay Béla rendezésében. A művészt, akit elsősorban filmesként ismerhettük meg, a Theater.hu kérdezte.

A teljes interjú ITT olvasható.

A Pesti Színházban látható a friss bemutató, a Party, Sally Potter darabja. Az írónő jegyzi 2017-es filmjének, A vendégeknek a forgatókönyvét és a belőle készült színpadi adaptációt is. A kérdésre, miért lett itt más a cím, Paczolay Béla elmondta: „A vendégek címet, amelyet a film fordítója vagy a forgalmazók találtak ki, kicsit semlegesnek éreztük, és leszűkíti az értelmezést, pontosabban a vendégekre irányítja a figyelmet, holott itt maga a vendégség a fontos, a party. Angolul ez a szó többek között pártot is jelent, így az eredeti címnek politikai vonatkozása is van. Ezt sajnos magyarul nehéz lett volna visszaadni.”

A felvetésre, miszerint a darab meglepően aktuális – a mai politikai viszonyokra, egyáltalán a mai életünkre reflektál, s nem feltétlenül Angliában, hanem itt Magyarországon is, úgy reagált: „Amikor februárban elkezdtünk beszélgetni a darabról, akkor Magyarországon még szinte ismeretlen volt az árnyékkormány, árnyékminiszter fogalma, és most szinte bekúszott a mindennapjainkba. Ebben a darabban a kormányzásért küzdő pártnak éppen az egészségügyre szakosodott árnyékminiszterét választják meg. (…) A szereplők bár erősnek mutatkoznak, de esendők, a szélsőséges helyzetekben mindenki elbukik valahogy. A politikán túl többféle kényes kérdés is terítékre kerül: párkapcsolati hűtlenség, kábítószer függőség, vallási meggyőződés, azonos neműek gyermekvállalása. Ez utóbbinál én arra tenném a hangsúlyt, hogy van egy idősebb és egy fiatalabb ember, és felelős döntést kell hozniuk arról, hogy hosszú távon hogyan alakítják az életüket. És egy ilyen kérdés bármelyik kapcsolatra érvényes.”

‘A rendes lányok csendben sírnak’ egy valós eseményeket felelevenítő dunaszerdahelyi maffiatörténet a ’90-es évekből. Arról is mesélt, ezzel a darabbal hogyan találkozott: „Régebben már olvastam a regényt, ami személyes interjúk alapján készült, aztán szintén Kovács Krisztina dramaturggal – aki a színpadi változatot írta – ajánlottuk a Vígszínház vezetőségének. Fontosnak tartom, hogy beszéljünk erről, egyrészt azért, mert térben és időben is közel játszódik hozzánk, másrészt mert ez egy nagyon megrendítő, érvényes emberi történet a félelemről, a hatalomról, a kiszolgáltatottságról, az empátia hiányáról, a félrenézésről. A dunaszerdahelyi maffiahálózat csak úgy tudott létrejönni és éveken át hatékonyan működni, hogy a rendőrségtől kezdve a politikuson át az utolsó szomszédig mindenki félrenézett. Vagy azért, mert érdeke fűződött hozzá, vagy azért mert félt. A legkiszolgáltatottabbak, a legvédtelenebbek természetesen a nők voltak, és most az ő sorsukon keresztül, az áldozatok nézőpontjából mesélődik el egy férfitörténet. Példa nélküli, hogy Dunaszerdahelyen hogyan tudott elszabadulni a pokol, és mai napig nem tisztázott, hogy végül is milyen szándékok vezettek oda, hogy sikerült véget vetni a borzalomnak.”

Arról szólva, minek tartja magát inkább: színházi rendezőnek vagy filmrendezőnek, elárulta: „Néha ez már tudathasadásos állapot. A színházban is sokszor filmes vezényszavakkal instruálom a színészeket, amiken ők jókat szoktak derülni. A színészi visszajelzésekből és a szóhasználatomból még mindig azt látom, hogy a filmes alapok az erősebbek.”

A teljes interjú ITT olvasható.