Pál Andrást aznap kérdezte a Revizor, amikor leálltak a színházak. A Radnóti társulata szinte egész nap próbált, hamarosan bemutatták volna a Don Carlost.
A teljes interjú ITT olvasható.
“A bizonytalanság eddig is benne volt a levegőben, a készenléti állapot amúgy is hozzátartozik a szakmánkhoz. De ez teljesen más, már az is nehéz volt, hogy harmadháznak játszottunk. (…) Már elég régóta súlyos helyzetben vagyunk, ami komoly feszültséget, zaklatottságot, nyugtalanságot okoz a színészekben” – számolt be Pál András, aki hozzátette, a közösségi létezés és az együtt gondolkodás az, ami a leginkább hiányzik ebben az időszakban.
Arról szólva, mennyire van fölkészülve egy művész a váratlan helyzetekre, kifejtette: “Nyilván semennyire. Ráadásul, amikor a pályára kerültem, a világ és ezen belül a szakmánk is nagyon más volt, más volt a kedélye, a hangulata. (…) Mostanra mindenesetre fullasztóvá vált az egész közeg.(…) Ugyanakkor nagyon reményt keltő és vigasztaló, hogy látszik, a színház nagyon fontossá vált, el lehet felejteni közben a mindennapos csatározásokat, hiszen fontosabb dolgokról beszél.”
Nagyon jól indult a pályája: az első kaposvári színészosztályba járt, majd remek szerepeket kapott Pécsett, majd szabadúszóként, végül Pesten. Közben gyakran nyilatkozza, hogy bizonytalan, önmagával elégedetlen, tépelődő alkat: “Mindig is szerettem beszélgetni idősebb kollégákkal, most is így van. Tőlük kérdeztem, hogy miért érzem az egyik percben tehetségtelennek magam, máskor meg azt, hogy jó irányban haladok. Az volt a válasz, hogy ez egyre rosszabb lesz. És tényleg, igazuk volt. Ahogy megy előre az idő, egyre nagyobb a rutinom, egyre otthonosabban mozgok a színpadon, érettebben gondolkozom a szakmáról, az életről, közben pedig felerősödnek bennem a bizonytalanságok, kétségek, és egyre nehezebb kezelni őket. Valaki azt mondta nekem egyszer, hogy az ember a pályája elején kapja a díjakat, mert akkor megismerik, utána van egy megállás, és a pálya végén kap újra díjakat, persze ha kibírta addig. A közepe az igazi meló, amikor meg kell tapadni, és azért ez nem olyan egyszerű. Bár a Radnótival nagy szerencsém van, sokféle rendező jön különböző helyekről, és ez lehetőséget ad, hogy frissen tartsam magam. (…) Állandóan azt kutatom, hogy egyáltalán mi az a színészet. (…) Rettegek attól, hogy unalmas vagyok, hogy ugyanolyan vagyok” – árulta el Pál András.