A marosvásárhelyi Spectrum Színház előadásában Bolond Istókot, a címszereplőt alakította Pál Hunor, aki nem csupán színészként, hanem faszobrászként is tevékenykedik. Az előadásról, a szerep kihívásairól és Petőfiről kérdezte a Kisvárdai Lapok.

Többféle szöveg szolgált az előadás alapjául. Hogyan állt össze a darab, milyen volt a próbafolyamat?

Elég hosszú próbafolyamat volt, két részben próbáltuk. Petőfi összes költeményéből válogatott a rendező (Török Viola), és csinált egy vázat Arany Bolond Istókjából és Petőfiéből. A kettőből próbáltunk egy olyan cselekménysorozatot összehozni, amit fel tudtunk építeni Petőfi költeményeire. Végül október közepén jutottunk el a bemutatóig.

Nagyon intenzív folyamat volt, negyven oldallal indultunk, amit húszra redukáltunk. Puzzle-szerűen raktuk össze a költeményeket úgy, hogy az életműből készült egy cselekménysorozat mint Petőfi-életmű. Benne van a költészete, a lázadásai, a pszichés folyamatai, a szerelem, a hazaszeretet, tehát egy ívet jártunk be. Egy órába sűrítve igyekeztünk flashback mozzanatokként megjeleníteni a történéseket a költő alig huszonhat évéből.

Ebből is látszik, hogy nagyon lírai a szöveg. Mennyivel nehezebb ezt mondani? Mennyiben más, mint egy prózai szöveg?

Nagyon nehéz, mert itt nem lehet véteni. A Petőfi-verseket az idősebb generáció szinte kívülről tudja. A másik, hogy improvizálni rímben nem olyan egyszerű. 

S aztán ott a zene, ami egy korona az egészre. Gyakorlatilag a zenei részt én viszem, mind a három szereplő énekeit kísérni, velük menni, együtt élni benne mind az én feladatom. Sokszor éreztem, hogy hasad el a fejem, amíg beállt egy jó értelemben vett rutinná, amikor már nem kellett csikorogjon az agyam, hogy melyik akkord következik. A három kollega részéről olyan helyzetek is vannak, mikor Petőfi mondja, de mintha Petőfi lelkiismerete mondatná vele, szóval elég kesze-kusza a dolog és zeneileg nagyon megterhelő volt. Nagy kihívás volt és örülök neki, mert jó próbafolyamat volt és szerettem dolgozni a szöveggel, zenékkel meg úgy az egész csapattal. 

A színlapon Bolond Istók áll a neved mellett, de végig jelen van mögötte Petőfi is, elmosódik a közöttük lévő határ. Miért van ez?

Ez kicsit becsapós. Gyakorlatilag ahogy elemeztük a költőt, az alkotói folyamatait meg magát, mint embert, nagyon láttuk benne a szent bolondot. Nem volt egy hétköznapi ember. A Bolond Istók pont emiatt egy kicsit félreviszi, mert kikönnyíti Petőfinek a hazafiságát meg a súlyát a személyiségének. De pont ettől lett egy kicsi csavar benne, hogy belefért ez a kettősség. Rengeteget agyaltunk, hogy most ezeket az általános sztereotip Petőfi arculatokat rakjuk ki vagy sem. Inkább ezt a szent bolondot kerestük, aki hol komoly, hol kitör, hol összeomlik, hol szerelmes, hol rajong. Ezeket próbáltuk inkább megragadni és beletenni ebbe a sűrített ötven percbe.

Petőfi beszél az előadásban a szent színházról, a színház gondolatáról, hivatásáról. Ezzel mennyire értesz egyet? Mennyire tudsz vele menni? Mi volt a közös pont?

A közös pont, amit ki is mond, hogy „S tapasztalásom nem volt olyatén, / Mely kedvre hozta volna lelkemet. / Kenyért keresni színészek leszünk, / Nem a művészet szent szerelmiből“.  Ezzel így egy az egyben egyetértek, mintha én mondanám. Ezek óriási igazságok és tények, ezzel abszolút egyetértettem, azzal viszont vitatkoztunk, hogy Petőfi mennyire volt jó színész. Oda lehet dobni a nagy, súlyos szavakat, de tényleg azért nem érvényesült, mint színész, mert utálták vagy azért, mert nem volt elég jó színész. Ezt a szálat elengedtük, nem akartuk nagyon kibontani, csak egy kis szeletét mutattuk meg, mert fontos epizódja volt az életének. 

A szerepben kicsit ez az elidegenítő, hogy benne vagy a figurában, de kilépsz. Egy ilyen csiki-csuki malom játék van benne, ami elég idegpróbáló a színész szempontjából. Amikor kikacsintok, Hunorból mondom, de közben visszarántom magam Petőfibe. De igyekeztem, hogy átadjam magam egy nagyon közvetlen hangvételnek a versein keresztül, hogy ne nagy szavalatok legyenek, hanem egy hétköznapi, egyszerű hang, nem fellengzős, pátoszos, hanem őszinte.

Nagyon sok az interakció a közönséggel. Mennyire képes a jól sikerült válasz gördülékennyé tenni az előadást?

Jó kérdés, mert sokat játsszuk gimnazistáknak, akik nagyon jól jönnek velünk. Ez most itt fesztivál, de ahhoz képest többet kaptam a szakmai közönségtől, mint amiket általában tapasztaltam. De van sokkal interaktívabb is, előfordul, hogy énekel az egész nézőtér. A szándék, hogy ne legyen nagyon elálló, gyertek velünk. Jobban belemászik az ember fülébe a dallam is. Nagyon jól működik, kevés közönség volt, aki teljesen lezárt, szinte nem is volt ilyen előadás, az idősebb korosztály ismeri a verseket és akkor már énekelnek is. 

Van olyan sor, amit magaddal viszel az előadásból?

Több is van, ami nagyon megragadott, főleg a vándorszínészet részéből az előadásnak. De ami mostanság rám illik az ez: „Nem építek sors kegyére, / Tűrök, mit fejemre mére, / Jót, roszat; / Mit ma ád, elvészi holnap;“ 

Jókedvemmel, vándorbottal megyek a magam útján. Most éppen kicsit hontalannak, talajtalannak érzem magam.

Mi az az élmény, ami leginkább Kisvárdához köt? Mit idézel vissza szívesen?

Az elején még egyetemistaként jöttem. Nagyon jó hangulat volt itt, küldtek az egyetemről, itt voltunk egész végig, előadásokat néztünk. Az egész hangulata, közege, közvetlensége, az emberi kapcsolatok mind magukkal ragadtak. Aztán egy nagyváradi Kasimir és Karoline előadás volt, ami megmaradt élményként. És az a hangulat, ami úgy régen volt és most már nincs meg.