Rendkívül összetett alakításai tették a magyar színjátszás egyik legsokoldalúbb színészévé. Pálffy Tibor, alias Hobó 27 éve a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház tagja. A Kultúra.hu oldalán kérdezte Száva Enikő.
A teljes interjú ITT érhető el.
Pályája a rendszerváltás évében, a Sztanyiszlavszkij-féle színésziskola nyomán haladó alternatív műhelyben, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színháznál indult. A kérdésre, visszatekintve mennyire volt meghatározó az első pár év, azt felelte: “Azóta is azt az érzést, azokat a színházi élményeket keresem, amelyeket 1990 és ’94 között megéltem. Nem elvárásoknak megfelelve dolgoztunk; vállaltunk olyan előadásokat is, amelyekben benne volt a bukás lehetősége. Azt csináltuk, amiben erősen hittünk, és kockáztattunk. Meghatározó, kemény időszak volt, amelyben nem én irányítottam az életemet, inkább csak történtek velem a dolgok. Amit irányítani akartam, az megszűnt, elveszítette a jelentőségét. Mindig szerencsével volt kikövezve az utam.
Néha dühös vagyok, és elégedetlen, de havisszanézek, semmit sem csinálnék másként.”
3 évtizedes sepsiszentgyörgyi társulati tagságáról szólva kifejtette: “A Bocsárdi Lacival (rendező, a Tamási Áron Színház jelenlegi igazgatója – a szerk.) való találkozás meghatározó volt az életemben. 1994-ben közösen mentünk át a Figurától a sepsiszentgyörgyi színházba. Ha ő nincs, lehet, hogy nem is maradtam volna a pályán. Voltak időszakok, amikor telítődtem, és felmerült bennem a „mi lenne, ha…”, de nem tudnék megnevezni egy bizonyos színházat, ahová kívánkoztam. (…) A közönséget hosszú évek alatt neveltük ki, úgy is mondhatom: magunknak. Megfogtuk az akkori fiatalokat, akik velünk együtt öregszenek. Egymásra hangolódtunk. Ez a nagy kihívás a továbbiakban is: meg kell találnunk a közös hangot az új generációkkal is.”
A felvetésre, miszerint többször látni gonosz, amtipatikus figurát alakítani, azt felelte: “Jézus is voltam már. A hősszerelmes nem hálás szerep; jobban szeretem a végleteket, azok a jó kihívások. Az egyetemi vizsgadolgozatomban is megfogalmaztam: az a dolgunk, hogy feszegessük a határokat: a saját korlátainkat, a rendszer határait, a közönség befogadóképességét. Így keletkezhet az a feszültség, amelyre az előadás lényegét jelentő változáshoz, átalakuláshoz szükség van.”
Arról is beszélt, általában hogyan készül egy szerepre: “Csinálom. Nem gondolkodom, hanem csinálom. Szeretem megélni azokat az impulzusokat, amelyek egy-egy szófordulat, mozdulat kapcsán születnek meg bennem. Nem technikából, előregyártott ötletekből akarom megoldani a jeleneteket, hanem áteresztem magamon a szöveget, a témát.”
Pálffy Tibor elárulta, gyakran lesi a közönséget: “Igen, még ha idegenben játszom, akkor is. Kukucskálok. Így tudok kapcsolatot teremteni a közönséggel. Tudom, hogy az ott kíváncsi, az fáradt, ott ül egy értelmiségi, azok ott jó fejek; a sarokban zárkózottak ülnek, nehéz lesz őket megnyitni. Van, aki ezzel nem törődik, hanem magára figyel, de én szeretek kapcsolódni.”
Arról is faggatták, soha nem érezte-e, hogy telítődött, hogy már nem szívesen játszik és inkább tanárként folytatná: “Ha megvan benned a kíváncsiság, akkor nem tudsz telítődni.”