Jászi Mari-díjas színésznő diploma után a József Atilla Színházban kezdte a pályafutását, az Origónak adott interjújában egyebek között azt is elbeszéli, hogy miért ment át egy évad után a Vígszínházba, s miért választotta tizenöt évvel később a szabadúszást. A következő tanévtől a Színház- és Filmművészeti Egyetem Funtek Frigyes vezetésével induló prózai színészosztályában tanít zenés mesterséget. Pápai Erika azt is elmondja, hogy miért döntött a tanítás mellett, s milyen célok irányába vezetheti majd növendékeit. Lapszemle.

Több interjújában is elmondta: számára a színészet olyan, mint a papi hivatás. A kérdésre, már kamaszkorában is így gondolta-e, Pápai Erika elmondta:

„Nem feltétlenül szakrális értelemben hanem a művészet, az önkifejezés ősi formája miatt szokták ezt a párhuzamot használni. Nem lehet megmagyarázni, hogy ki mitől lesz tehetséges, de az már személyfüggő, hogy ki, miért választja a színészi pályát. A nővéremet például, aki két évvel előbb került az Ascher Oszkár Színpadhoz, a szereplési vágy is hajtotta, öröme volt a megmutatkozás lehetőségében, amivel semmi gond sincs. Számomra már kamaszkoromban evidencia volt, hogy azért érdemes színpadra állni, hogy közvetítsem mindazt, ami másokat is segíthet a világ megértésében, miközben átélhetik a katarzist. Mezi Máriáról készült színdarabomban éneklem az ő kedvenc francia sanzonját: „A szívem egy zengő hegedű, rajta a szíved a vonó.” Ebben benne van a lényeg. Egyébként furcsa kislány voltam. Sok tekintetben már tizenhárom éves koromban úgy gondolkoztam, mint a mai fejemmel, vagyis bizonyos koravén érettséggel. Miközben sok szempontból naiv voltam, hiszen vidéki környezetben nőttem fel, távol állt tőlem bármiféle nagyvárosi dörzsöltség. Nem ismertem „igazi” színészeket sem. Lényegében civilként vágtam neki az utamnak, mégis tudtam, hogy mi lesz a dolgom színészként.”

Jövőre egészen új feladatban teszi próbára magát, mint Funtek Frigyes prózai színészosztályának zenés mesterség tanára. Arról szólva, miként éli meg mindazt, ami a Színház- és Filmművészeti Egyetem struktúraváltása kapcsán történt, kifejtette:

„Nehezen, de nem szeretnék ebbe mélyebben belemenni. A történtekről megint eszembe jut, amit a családom kapcsán mondtam: sok mindenből vagyunk mi itt összegyúrva, nagyon sok hatás ért mindannyiunkat. Nem jó, ha ezt bárki is elfelejti. Az mindenesetre inspiráló volt, hogy Funtek Frigyes kért fel a feladatra, aki az elmúlt évtizedeket Franciaországba töltötte, így intakt maradt az itthoni történésektől.”

Tizenöt év után, kétezerben jött el a Vígszínháztól a szabadúszást választva. Akkori interjúban arról beszélt: úgy érzete, már nem gondolkodnak benne, s ezért annak ellenére is jobb más úton elindulni, hogy éppen akkor született meg a gyermeke. Arról is faggatták, abból a helyzetből mit tanult, s a történtekre visszagondolva milyen tanácsokkal látná el majdani növendékeit:

„Azt tanácsolnám, hogy merjenek gondolkodni, és legyenek bátrak. Ami számomra eleinte hátrányt jelentett, az idővel az előnyömre vált. Képes voltam folyamatokban gondolkodni. Már a rendszerváltáskor világos volt számomra, hogyha megváltozott a rendszer, akkor a színházi struktúrában is változás lesz. El is kezdett recsegni, ropogni, s bár történtek pozitív változások, azért a színházak finanszírozása, fenntartása kapcsán máig akadnak megoldatlan problémák. Tagja maradhattam volna a Vígszínháznak, bízva a közalkalmazotti státusz látszólagos biztonságába. Bár úgy tűnhetett, hogy háló nélkül ugrottam ki a tizedik emeltről, ezzel a lépésemmel valójában megnőtt a mozgásterem.”

Funtek Frigyes felkérésén hónapokig gondolkodott: „Amikor szóba került, hogy esetleg Iglódi István mellett taníthatnék a főiskolán, akkor nem hezitáltam, hiszen tudtam: nem vállalhatok ilyen felelősséggel járó feladatot az ezernyi színházon túli munkám, és a társulati tagsággal járó kötelezettségeim mellett. Amikor már saját időbeosztással éltem, akkor sem vállaltam a magántanodák felkéréseit. Ezek önköltséges képzések, amelyeken a növendékek vagy a szüleik fizetik a tanulmányokat. Ezért valaki azt is gondolhatja: tehetséget is vásárolhat. Nem akarok senkit sem minősíteni, bizonyára működnek kiváló magánstúdiumok, de az említett veszély lehetősége engem legalábbis zavarba ejt. Amikor a tanítás mellett döntöttem az inspirált, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a tanárok választhatnak a legtehetségesebb jelentkezők közül, s a növendékeknek nem hogy nem kell fizetniük az oktatásért, de adott esetben ösztöndíjat is kaphatnak. Ez így tiszta. Én pedig megtisztelőnek tartom, hogy alkalmasnak találtak és tanítani hívtak az intézményhez. (…) Olyan szakmai múlt van mögöttem, amely során az is megtapasztaltam, hogy miközben folyamatosan szembe kell nézni a bizonytalanságainkkal, kételyeinkkel, bátran túl is kell jutni rajtuk. Hitelesnek lenni, és annak maradni nem nem könnyű feladat.”

Azt is hozzátette: „Nagy örömünkre erősen megemelkedett a jelentkezők száma. Idén csak egy osztály indul, amelyre több mint ötszázan jelentkeztek. Most programozzuk át a felvételik menetrendjét. Csaknem dupla annyi időre lesz szükség, mint terveztük. Tudtuk, hogy nő az érdeklődés, de az újabb számok minket is megdöbbentettek.”

(A korábbi években ez a szám közel a duplája volt. A szerk.)