Évtizedek óta elkerülte a figyelmet az a különleges legyező, amely a 19. század utolsó évtizedének egyik operett-operaénekesnője, Pauli Mariska (1864-1938) hagyatékából került az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet gyűjteményébe.

Az alábbi írása az OSZMI bocsátotta rendelkezésünkre, „Hónap műtárgya” sorozatában jelent meg.

Szerző: OSZMI

A paliszander-küllőkkel készült, mára szétvált papír- és pergamenlapból álló legyezőre rendkívül finom, hajszálvékony, színes virágokkal és a vízityúk fekete alakjával díszített, sajnos ma már hiányos kínai selyemfestés került, a két záróküllőt plasztikus fém „Mariska” felirat illetve virágmotívum díszíti.

Amikor egy ilyen tárgy kerül a kutató kezébe, rögtön álmodozni kezd. Párizsi kutatásról, arról, hogy kideríti, hogy amikor Pauli Mariska a francia fővárosban vendégszerepelt, hangjával és tehetségével meghódított mindenkit, lábai előtt hevertek a híres zeneszerzők, festők, irodalmárok; hogy a legyezőre került dallamokat ő ihlette…

A 2020-as években azonban az internet pillanatok alatt véget vet a romantikus ábrándozásnak. A tárgy mögött álló, rekonstruálható történet azonban hasonlóan izgalmas, mint az elképzelt.

A meghívás és a megérkezés

1885 nagy, az egész országot lázba hozó eseménye a Városligetben megrendezett Országos Általános Kiállítás volt. A kiegyezés után 18 évvel a „nemzeti függetlenségét visszanyerő” Magyarország látványos, nagyszabású tárlattal igyekezett bemutatni a világ számára ipari, mezőgazdasági és kulturális eredményeit. A 300 ezer négyzetméteren, 105 épületben, 600 kiállítóval megvalósuló kiállítás 1885. május 2-án nyílt meg.

A szervező bizottság a rendezvény nemzetközi rangját számos külföldi vendég meghívásával igyekezett elérni. Így érthető, hogy augusztusban zajos ünnepléssel fogadták a francia kulturális és tudományos élet kiválóságaiból álló küldöttséget. Azt, hogy francia látogatókra számított a szervezőbizottság, bizonyítja a Budapesti Hírlap megnyitóról írt beszámolójának – nem kevéssé ironikus – megjegyzése: „A kiállítási terület fáin magyar, francia és német nyelvű felírások figyelmeztetik a közönséget hogy »óvakodjunk a zsebtolvajoktól.« Kétségtelen, hogy ezeknek a tábláknak az olvasása közben fogják ellopni a legtöbb embernek a tárcáját.” 

A meghívottak Bécsből „villámvonattal” érkeztek Szobra, ötórányi utazás után, augusztus 9-én hajnali 4 óra 8 perckor, majd a Bécsből érkező Iris gőzösön folytatták útjukat Budapestre. A 35-40 fős társaság vezetője és szóvivője a 80 éves „le Grand François”,„a nagy francia” Ferdinand de Lesseps (1805-1894) mérnök, a Szuezi csatorna ünnepelt építője volt, aki néhány évvel később a Panama-csatorna körüli panamák miatt veszítette el megbecsültségét.

A vendégek között volt Leo Delibes (1836-1891) és Jules Massenet (1842-1912) zeneszerző, Francois Coppée (1842-1908) költő, Jules Lermina (1839-1925) és Louis Ulbach (1822-1899) író, utóbbi Jókai regényeinek francia fordítója, Abraham Dreyfus (1847-1926) drámaíró, Georges Clairin (1843-1919) orientalista festő és illusztrátor, Felicien Rops (1833-1898) belga festő, Étienne-Prosper Berne-Bellecour (1838-1910) festő, illusztrátor, Nicolas Escalier (1835-1920) építész, belsőépítész, festő, Samuel Jean Pozzi (1846-1918) orvos, sebész, nőgyógyász, Albert Robin (?) orvos, valamint a legfontosabb francia lapok újságírói is.

A fogadtatás – mai szemmel – csak a leghíresebb popsztárok, hollywoodi filmcsillagok, világhírű focisták fogadásához hasonlítható. Mindenhol ünneplő tömeg, folyamatos üdvrivalgás, ágyúlövések, a folyón nemzeti színnel és francia trikolórral díszített csónakok, zászlók erdeje, virágok, bokréták, koszorúk…  

„A váci állomáson [hajóállomás S. Zs.] ezer meg ezernyi tömeg lobogtatta kendőit és kiáltott éljent a Duna völgyének szépségeit elragadtatással dicsérő s szintén éljenző franciáknak.” Az első köszöntőt mondó Bak Domonkos váci tanár így fogalmazott: „Uraim! Kijöttünk városunkból, hogy önöket üdvözöljük nem csupán azért, mert önök a világ legelső lángeszű tudományos férfiait egyesítik magokban, hanem inkább azért, mert önök franciák és a magyar szív nem szűnt meg soha lelkesülni a franciákért és a nagy francia nemzetért. Éljen Franciaország! Éljen a szabadság, egyenlőség, testvériség!“ (Pesti Hírlap)

És az elragadtatott hangnem a látogatás minden üdvözlőbeszédében hasonló volt. Írásunk csak nagy vonalakban veszi végig az eseményeket, a legérdekesebb momentumok, a színház- és kultúrtörténeti pillanatok felidézése is feszegetik a terjedelmi korlátokat.  

A vendégek augusztus 9-én 10 órakor több tízezres tömeg előtt szálltak partra Budapesten, ezután villásreggeli, majd a kiállítás néhány pavilonjának megtekintése következett. Az első díszebéden (délután ötkor) a Frohner szállodában.

Jókai Mór köszöntötte előbb a király majd a vendégek személyét. Beszédében – melyet több lap is szó szerint közölt – Franciaországot az örök példaképnek írta le, amely három szóval teremtett új világot: a szabadság, egyenlőség, testvériség eszménye Magyarországon is elhozta a haza, a polgárok, a föld és a szó szabadságát, de annak árát vérrel és szenvedéssel kellett megfizetni – hiába.

„És ismét Francziaország volt a nagy példaképünk. (…) Mikor kezeinkben széttört a fegyver, a küzdelmet hazánkért és a szabadságért folytattuk üres kézzel. Nem! Nem üres kézzel. Kezeink tele voltak szerszámokkal. Ott volt a kalapács, ott volt a toll. (Zajos taps.) Megóvtuk a szabadságot, megmentettük a hazát a munka által. (Élénk tetszés.) Hajdanta nemesekből álló nemzet voltunk, ma csak a munka ad hazánkban nemességet.”

A válaszok közül Francois Coppée szavait idézzük, aki a francia Múzsa magyar virágait éltette: 

 A lapok természetesen részletesen beszámoltak az elfogyasztott menüről is.

A Budai Színkörben A vendégek az első estéjüket színházban töltötték. A Krisztina városi Budai Színkör díszelőadásán Vidor Pál A vörös sapka című népszínművét mutatta be, Blaha Lujza vendégszereplésével. A darab ősbemutatóját 1882-ben tartották a Népszínházban, Blaha Lujzával és a szerzővel a főszerepben. Zenéjét Erkel szerezte – igaz nem Ferenc, hanem Elek. 

„A színkör zsúfolásig tömve volt. Abban a pillanatban, amint vendégeink beléptek, a közönség egyszerre zajos, perczekig tartó éljenzésbe tört ki. A rokonszenves fogadtatásnak csak a függöny felgördülte vetett véget. Az első felvonás kezdetén Blaháné dalát, melyet a színfalak mögött énekelt, ott a színfalak mögött újrázták meg, s midőn a művésznő a színpadra lépett, vendégeink s a közönség tapsa és éljenzése folytán jó ideig szóhoz sem juthatott. És így ment ez mindvégig, Blahánénak egyetlen dala sem volt, melyet a közönség legalább kétszer meg ne újrázott volna.” (Nemzet)

„A második felvonás után külön mutatták be a csárdást a színpadon. Blaha Lujza asszony is táncolt Kiss Mihállyal. Háromszor kellett megújrázni e táncjelenést.” (Fővárosi Lapok) 

„Ma tehát úgy játszott Blaha asszony, mint már régen nem. Aranyos kedélyének teljes szeretetméltóságával, játszi pajzánsággal, elbájoló kedvességgel ruházta fel Juczikát, magával ragadva a közönséget és a vendégeket, kik bár nem értették szavát, de látták mozdulatait, taglejtéseit, hallották dalait és lelkesültek, tapsoltak, végül már tánczolni is kezdtek a nótára.” (Pesti Napló) 

Az csak apró érdekesség, hogy legyezőnk egykori tulajdonosa, Pauli Mariska 1894-ben Szegeden mint a Népszínház tagja vendégjátékon játszotta A vörös sapkában Blaha Lujza egykori szerepét, Jucikát.

A Nemzeti Színházban A következő napon – villásreggeli, kiállítási csarnokok (borozás a „mintapincében”, hordón elmondott ünnepi beszédek, pezsgőzés a Littkei-pavilonban) és estebéd után – újabb színházi élménnyel gazdagodtak a francia vendégek. A Nemzeti Színház két jelenlévő szerző darabját, Coppeé A cremonai hegedűsét, Dreyfuss Fekete frakkban és Egy kis vihar című humoros jeleneteit valamint Molière Kénytelen házasságát adták elő.

A vendégeket természetesen a színház igazgatója Paulay Ede fogadta. A darabokban Gabányi Árpád, Mihályfi Károly – aki társulati tagként 1880-ban A cremonai hegedűsben mutatkozott be a Nemzeti színpadán –, Horváth Zoltán, Vízváry Gyula, Újházi Ede, Náday Ferenc a lehető legjobb alakítást nyújtották. Az este megkérdőjelezhetetlen sztárja azonban Márkus Emília volt, akit a szerzők mellett hatalmas ovációval ünnepelt a nagyérdemű.

Háromszor hívták így ki, és éljenezték meg. A Nemzeti Színházban ritkán láttunk oly lelkesedést, mint milyennel ma este Coppéet üdvözölték. Második megjelenésekor kezével intett, mintha meg akarná értetni, hogy a siker, az érdem nem az övé, hanem a »Giannina« bájos személyesítőjéé, ki őt a közönség elé vezette. Ekkor a zenekarból óriási aranyozott kosarat nyújtottak fel, tele az évad legpompásabb virágaival. Ezzel a franczia vendégek P. Márkus Emíliát tisztelték meg, mint a régi és újabb franczia műsor egyik legkiválóbb támaszát színpadunkon. A gyönyörű nagy kosár gazdag virágterhével oly nehéz volt, hogy egy ember alig emelhette föl.” (Nemzet) Az est végén „Coppée és Dreyfoussnak ötször vagy hatszor kellett megjelenni újra meg újra a függöny előtt, az előadó színészek kíséretében, míg a taps és az éljenzés lecsillapult. Coppée, a lelkesülni tudó költő, egészen magánkívül volt örömében, hogy művét idegen nyelven és ily művészileg hallotta előadatni. Dreyfouss meg milyen szívesen megölelte volna P. Márkus Emíliát, de kénytelen volt megelégedni Náday ölelgetésével…” (Budapesti Hírlap) 

A Nemzeti Múzeumban A műélvezet után került sor a látogatás legfergetegesebb fogadására, a Nemzeti Múzeumban szervezett estélyre. Az eseményről a Budapesti Hírlap beszámolóját idézzük.

A múzeum tereinek látványa és a kor új vívmánya magával ragadta a látogatókat: „…az ízléses díszítést, az elrendezést, a római síremlékek és sarkofagok dekorálását az elektromos fény emelte teljesen érvényre. Körülbelül egy tucat villámlámpa szórt vakító világot, bent a két teremben, valamint kint az oszlopok alatt is, messze ki az utcára hintvén nappali fényét…”

A vendégeket Pulszky Ferenc múzeumigazgató és háziasszonyként leánya Hampelné Pulszky Polixéna fogadta, miközben hetven cigányzenész – „a főváros öt legjobb bandája” – a Marseillest és a Rákóczi indulót játszotta. A fogadás elején a budai dalárda magyar dalokat énekelt, majd – némi helyszűkével, a mai muzeológusok nagy rémületére – „megkezdődött az olimpusi lakmározás. Tóth Lőrinc hiába méltóságos úr, egy szobor talapzatára rakta pecsenyéjét s mellette álldogálva falatozott. Lermina regényírónak egyik kezében libacomb, a másikban egy pohár bor: ő maga pedig egy sarkofagon ülve lógatta lábait.”

„Egyszerre a körteremben az egyik banda rárántotta a csárdást s a fiatalság odatódult. Escalier, Lostallot, Clairin csakhamar maguk is a táncba fogtak s a franciára fordított csárdásnak élvezetében részesítettek bennünket. P. Márkus Emília volt a főtanítómesterük, akivel Szemere Attila eljárta, s franciáink utána csinálták. Az igaz, hogy csak nehezen tudták magukat kankán mozdulatoktól visszatartani. Mikor mi eljöttünk már nagy tűzzel járták…”

Az azonban biztos, hogy Pauli Mariska számos bejegyzést szerzett azon az estén. Delibes a Coppelia című balettje keringőjének egy sorát, Massenet az akkor még be nem mutatott operája, a Le Cid egyik dallamát kottázta a legyezőre. Coppeé Petőfi emlékére írt költeménye egy versszakát írta rá.

A sorok így hangzanak a fordításra felkért Ábrányi Emil tolmácsolásában:„Lángész hevében égni s meghalni csatatéren! Fenn állni büszke ércben s porladni sír nekül! De nem sajnállak érte, –: irigyellek oh testvérem! Ember dicsőbb, szebb sorsban itt lenn nem részesül!”

Lesseps a „Tégy, amit kell – légy azzá, ami lehetsz!” gondolatot, a rejtélyes Lichtenstein ezredes – akit nem sikerült azonosítani – a „Magyarországra iszom, az ég megáldotta országra, ahol minden férfi bátor és minden nő szép.” mondatot, Ulbach a „Soha nem voltam ennyire zavarban, mit írjak – túl sok a gyönyörű emlék, amire visszaemlékszem.” sorokat írta a legyezőre. Nicolas Escalier nem teljesen kiolvasható, így elég rejtélyes „Boldogság, hogy alkalmam adódott… hogy még egyszer a Madame-nak…” üzenetet hagyta az egykori tulajdonosnak. 

Több – azonosítatlan vagy olvashatatlan aláírású – bejegyezés a magyar puszta látványát, mások a magyar nők szépségét dicsérték. Charles Victor Hugo csak a nevét kanyarintotta a pergamenlapra. A képzőművészek apró skiccekkel kedveskedtek. Georges Clairin ágon ülő puttót, Felicien Rops kalapos férfiportrét, Étienne-Prosper Berne-Bellecour egy festősapkás férfiportrét, talán önarcképet, L. Berardi (?) egy kínai gésa portrévázlatát rajzolta Mariskának. 

A Budapesti Hírlap végül így összegezte az estet: „A Budapestre érkező idegenek fogadási programjának rendes sablonjából ez az egy hatalmasan kiválik eredetiségével, újdonságával, s frappáns hatásával. Oly sajátságos volt az a fekete, kaczagó, ivó, evő társaság a néma szobrok fenséges társaságában, a gyújtó zene, szilaj tánc a tudomány fölszentelt templomában, hogy az ellentét mindenkit megragadott, s mindenki átengedte magát az elragadtatásnak.”

Az Operaházban A prózai élmények után másnap a zenéé volt a főszerep. A nem egészen egy évvel korábban megnyílt Operaházban Delibes és Massenet vezényelték műveiket. Azt est napján rendezett villásreggelin Massenet így nyilatkozott: „Rossinitól — úgy mondá, azt kérdezték, hogy melyik zenét szereti a legjobban, a németet vagy az olaszt. És erre a mester azt felelé, hogy csak kétféle zenét ismer, jót és rosszat. Az előbbiek közé tartozik a magyar zene, mely oly szépen juttatja kifejezésre a magyar temperamentumot és oly hű visszfénye a magyar nők szépségének.” (Nemzet)

Az előadáson Delibes Coppélia, az üvegszemű hölgy című balettjét dirigálta, a címszerepet Dobler Józsa, Swanildát Müller Katalin (Katica), Ferencet Zsuzsanics Emília, Coppéliust a darabot betanító, akkor 65 éves, olasz balettmester, Campilli Frigyes táncolta.

A Pesti Napló elragadtatott hangú beszámolójában egekig magasztalta a karmesterként fellépő zeneszerzőket. Delibes-ről így írt: „Ihletszerű lelkesedés ült vonásaira, nemes hév ragadta el, és lelkesedéssel vezényelte a karnagyi botot. Azt, amit megragadó zenéjében el akart mondani: kifejezte egész lénye, egész egyénisége. Meglátszott rajta, hogy újra átérezi azt, amit írt, s mikor a zenészek hangszerén a holt kották megelevenültek: a jogos büszkeség diadalérzetével fordult vissza a közönség felé, mintegy mondani akarván: ez az én művem. (…) . Delibes zenéje ma megrészegített bennünket, s mikor a ballet első felvonása után a függöny legördült, a közönség alig tudott felocsúdni mámorából.” 

Az est további részében Massenet négy etűdből álló Scénes pittoresques-je és Heródiás című operájának 6. képe került színpadra. „Massenet szintén nagy hévvel vezényel, minden íze mozog, él és dolgozik. Nem kerüli el figyelmét semmi, s teremtő ereje a költői ihlet lelkesedésében nyilvánul. A közönség minden nagyobb szám után megtapsolta, s kihívta a lámpák elé.” 

A Heródiás címszerepét Pelikán Emília (Emma) – a Hunyadi keserűvíz palackozásával mágnássá váló Saxlehner András felesége – adta, a választással azonban nem mindenki értett egyet. Egy akkoriban nyilván ismert rivalizálás emlékeként a Budapesti Hírlap zárójelben megjegyezte: „Hogy Herodiás szerepét miért varrták C. Saxlehner asszony nyakába, mikor Bartolucci Viktoria egy páholyból nézte az előadást, ez is azon színfali titkok közé tartozik, amelyeket most még nem akarunk feszegetni.” Heródest Ódry Lehel, Salomét M. Rotter Gizella énekelte.

(A történet másik fontos szereplője, Keresztelő Szent János nem tűnt fel a kiválasztott részletben).  

Az est ismét a szerzők szűnni nem akaró ünneplésével ért véget – érdekes azonban, hogy sem a táncosok, sem az operaénekesek nem kerültek igazán reflektorfénybe. 

„…a mai est fényes lapot fog képezni az operaház történetében, mert az igazán a lelkesedés ünnepe volt. Tizenegy óra felé járt az idő, midőn az előadás véget ért s a franczia vendégek a künn várakozó nagy közönség éljenei közt eltávoztak” – zárta sorait a Pesti Napló. A Petőfi-szobornál A látogatás legnagyobb társadalmi megmozdulása azonban az 1882-ben felavatott, Izsó Miklós–Huszár Adolf alkotta, ma is akkori helyén álló Petőfi-szobor megkoszorúzása volt augusztus 12-én.

A szervezők által kiadott előzetes programban ez nem szerepelt – így feltételezhetjük, hogy azt a francia vendégek kezdeményezték. A Koszorú (a Petőfi Társaság heti közlönye) így jellemezte az eseményt: „...legszebb, legnevezetesebb s legmaradandóbb emlékű mozzanat volt mégis a Petőfi-szobor megkoszorúzása. Ennél magasztosabbat Budapest még nem látott”.

„A Szelnár József udv. kertész által készített s Petőfinek szánt koszorúnak átmérője két méternyi. Háromszögű festész állványra helyezték s hosszú rúdjai közül egyik nemzeti, másik francia színekre van festve. Alapja magnólia-levelekből állt, melyekre phőnix, latánia [7.], cycas-pálma leveleket fontak s közbe-közbe pedig »La France« [8.] és tubarózsa bokrétákat. A gömbölyű koszorú négy részéről nemzeti és francia szín szalagok lógtak le, a belső nagy kör közepén pedig a hatvan centiméter széles francia trikolor szalagon három sorban ez a felirat olvasható: »Les amis Francais de la Hongrie a Petőfi. Aout 1885.« Mindenki megbámulta a pompás és óriási koszorút. Nézték egész nap s nézni fogják ma is. Olyan mint egy virág és szalag-oltár, búcsút járnak hozzá” – írta a Főváros Lapok. 

A további eseményeket és az ünnepi beszédet így örökítette meg a Koszorú beszámolója: „Pontban tíz órakor ért az ünnepélyes menet a szoborhoz. (…) Mikor Lesseps a szobor legfelső lépcsőjére állott fel, levette kalapját. A nap égető heve ősz hajára sütött s fedetlen fővel mondta el (az óriási közönség szintén levett kalappal hallgatott) beszédét, mely magyar fordításban így hangzik:Uraim! A franczia küldöttség összegyűlt ma Petőfi Sándor, e nagy költő szobra alján, kinek keblében a hazafi és hős szíve dobogott. A francziák nem akarták, hogy budapesti tartózkodásuk véget érjen a nélkül, hogy meglátogassák a segesvári mártírt. Mit mondok? A mártírt! Csakugyan mártír ő, ki fiatalon, csaták örvényébe jutva, a háború áldozata lett hazája függetlenségéért? Ragyogó fénysugarat hagyott maga után, mely ma épp úgy, mint hajdan, felmelegíti és lelkesíti azokat, kik szeretettel vannak eltelve a nagy dolgok iránt, amivel azt akarom mondani: minden magyart. Nem, akit mi itt üdvözlünk e pillanatban, nem mártír! Ő, aki megsebesült, eltűnt a csaták közepette 26 éves korában, miután többet tett hazájáért, mint mások, kik nemeslelkűleg egy hosszú pályát szenteltek annak, – Petőfi nem halt meg. Az Isten küldötte ő, ki ott fenn a szép és kedves Magyarország fölött őrködik!”

E megrendítő szavak után Coppeé elszavalta említett költeményét, amit Pulszky Ferenc válaszbeszéde után Gyenes László adott elő magyarul. Ezután „… következett az ünnepély legmegkapóbb mozzanata. A franciák mind a hányán voltak átléptek a szobor vasrácsozatán és a szobor lépcsőire mentek; mikor a díszes csoport festőileg elhelyezkedve elkezdte – kalapokat, kendőket lobogtatva – a magyar nemzetet éltetni, a lelkesedés tetőpontra hágott és tízezer hang harsogtatta a »Viva la France!« kiáltást.”

A magasztos érzésekben azonban nem osztozott mindenki. A látogatást végig gúnyoló Borsszem Jankó – maró cinizmussal – „Titán Laczi költő” szájába adott szavakkal így értékelte a francia vendégeket körülvevő rajongást: „Idegent ünnepelnek ők, a törpék, a parányok, a semmik. Térden csúsznak a külföld előtt, amíg a költő vér-könnyeivel áztatja hazája szent egét és átkozza a sötét fátum öldöklő lángszavát…”

A budapesti napokat magyarországi körút követte. A vendégek Budapestről Dobsinára, Tátrafüredre, Mezőhegyesre, Szentesre utaztak, és meglátogatták az árvíz után újjáépült Szegedet – Delibes maga is szervezett Párizsban jótékonysági koncertet az 1879-ben elpusztult város megsegítésére. A magyarországi látogatás augusztus 22-én ért véget. Pauli Mariska – akinek édesapja, Pauli Richárd elismert tenor és zenepedagógus, édesanyja, Markovits Ilka jeles szoprán volt – a Schöpflin Aladár szerkesztette Színművészeti Lexikon szerint végül négy évvel később, 1889-ben debütált a Népszínházban, majd Szegedre szerződött.

Miután becsületében sértve érezte magát, Makó párbajra hívta ki, és bár ő szenvedett komolyabb sérüléseket, azt elérte, hogy a szerződés mégis életbe lépjen. Pauli Mariska így évekig a szegedi közönség kedvenc primadonnája lett.

Pályája azonban nem volt hosszú, a lexikon szerint 1897-ben visszavonult. Harcias, országgyűlési képviselő férje az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc lelkes rajongója és kutatója volt. Vérrózsák címen kétkötetes regényt írt az eseményekről, könyvet jelentetett meg Kossuth és kora címmel, összegyűjtötte a két év dalait („150 nóta a daliás időkből”) és tanulmányt is szentelt Petőfi politikai tevékenységének.  

Pauli Mariska ifjúkori legyezője 30 évvel halála után, 1966-ban került gyűjteményünkbe és immár 136 éve őrzi két nép barátságának és néhány fergeteges napnak emlékét. Végül hallgassák meg a cikk szerzőjének-összeállítójának kedvenc Delibes-művét, a Virág-duettet a Lacmé című operából egy igazán 21. századi feldolgozásban. Talán bizonyítja, miért örök a zsenialitás – és rávilágít, miért oly fontos számunkra ez a legyező: https://www.youtube.com/watch?v=Ev8YOX5q360 

* Külön köszönet Lakos Annának és Pálovics Edének a legyező bejegyzéseinek fordításáért. 

KÖSZÖNET AZ OSZMINAK!

További érdekességek az OSZMI honlapján és Facebook oldalán!