Ősszel új verseskötete jelent meg a kortárs magyar irodalom középgenerációjához tartozó Peer Krisztiánnak, aki a NER és a kormány kultúrpolitikájának egyik legkövetkezetesebb kritikusa. A 24.hu interjújában arról is beszélt, miként látja a kultúrharcos térfoglalást. Adrián Zoltán kérdezte.
A teljes interjú itt olvasható.
Szeptemberben jelent meg legújabb kötete, a Bizony. Arról szólva, hogy afféle költői számadásról van-e szó, Peer Krisztián író, költő elmondta: „Ami egyébként a legjobb Kosztolányi-kötet címe, szintén 48 évesen írta, és amit azután, hogy Farkas Zsolt felhívta erre a figyelmemet, újraolvastam. Picit játszottam is vele – Három szatíra című vers a Számadásban is szerepel –, de azért főleg megfélemlített. Abban a 15 évben, amikor a költők megírják azt az életművet, amire lehetséges lenne innen büszkén visszatekinteni, én valami mással voltam elfoglalva. De egy ideje már igyekszem utolérni magam. Avokádó a banánok között. Most tartok életműben a harmincas éveim közepén. (…) A könyvben előre is szaladok a kései líra témáiig és hangütéséig. Tulajdonképpen ez az öregségérzet – mindjárt túlleszünk rajta – is egyfajta rezervátum, ahová visszahúzódtam az iparosodás elől. Vagy kapkodás: nehogy lemaradjak erről is” – fogalmaz.
A felvetésre, miszerint az ismertségében nem nagyon látszik a 15 év kihagyás, azt nyilatkozta: „Sokan szeretik például az interjúimat, és azt adtam a sötét években is. Amikor egyébként költőként is fejlődtem, dacára annak, hogy nem fejeztem be verset, leginkább a színháznak köszönhetően. Megváltozott a viszonyom a szövegeimhez, megerősödtek a szerepjátszó skillek, megtanultam dalban elmondani, sokkal befogadóbban tudtam olvasni versenykényszer nélkül, ameddig olvastam.”
A 24.hu 2019-es interjúja idején nevezték ki a PIM főigazgatójának Demeter Szilárdot, aztán tiltakozásul nem lépett többet a PIM épületébe. A kérdésre, változott-e azóta az álláspontja ezzel vagy az állami ösztöndíjak és díjak elutasításával kapcsolatban, azt felelte:
„Nem, én ebben következetes maradok, nem is nagyon tehetnék másképp, ha nem akarok segget csinálni a számból. Plusz azóta a Putyin-barátsággal az állampárt politikája végképp elvesztette minden vonzerejét, hogy így mondjam. Jó lett volna, ha az elmúlt tizenévben a szakma létrehoz valami ellenkulturális intézményrendszert, vörös segélyt és két tucat FMK-t, vagy mit tudom én, a sajnálatosan elhalt Független Mentorhálózathoz hasonló kezdeményezések tucatjait. Most, hogy belegondolok, vannak azért ilyenek, írótáborok, magánfinanszírozású periodikák, magánalapítású díjak. De az érzés mégis az, hogy
az írótársadalom nem a Freeszfe útját követi sajnos, hanem pofákat vágva, panaszkodva pályázgat tovább, megírja a Tisztelt MMA! – kezdetű folyamodványt, vagy megíratja ügyvéddel. Én a magam számára nem látok más utat, mint hogy a piac, az olvasók kegyeire bízzam magam.
Az írás olyan szakma, ami a legtöbb esetben a befektetett energiához képest nagyon keveset hoz, és ez végtelenül frusztráló. Kialakulhat az emberben olyan érzés, hogy ez vagy az jár neki. Hogy itt az ideje, hogy ki legyen fizetve. Engem ettől az érzéstől is megkímélnek a másképp frusztráló, tétlenül töltött évek. Meg hát, látod, kisigényű vagyok, nincs ingatlanom vagy autóm, nem is tudok vezetni. Könnyen jár a szám, nincs vesztenivalóm. De a kormány háborúval kapcsolatos viselkedése, még inkább retorikája, végképp élére állította a kérdést. Rakovszky Fehér-fekete című versének zárlatával szólva: „őröl, s zsarol, hogy el kell döntenem: / egész-igen, vagy az egészre: nem.””
Arról is beszélt, nem kell-e túl nagy árat fizetni ezért az egészre nemért:
„Mihez képest túl nagy? Nagy ár, hogy minden meghívást, megkeresést mérlegre kell tenni, utánanézni, lecsekkolni, baromi fárasztó. Elkerülhetetlen, hogy egyrészt túlzásokra ragadtasd, másrészt becsapd magad. Hiszen lehet, hogy te nem pályázol az NKA-hoz, mert a kuratórium köszönőviszonyban sincs már a szakmával, de pályázik a társulat, akikkel dolgozol. Ha igazán következetes lennék, honoráriumot sem fogadnék el sehonnan, ahogy Kabai Lóri tette. (…) A kiéheztetéssel kombinált irracionális protokollköltésekkel mintha direkt olyan környezetet hozna létre az állam, ahol azok is egymás torkának esnek a NER-rel szembeni helyes stratégia kérdése kapcsán, akik lényegében ugyanazt gondolják róla. Látnom kell, hogy sok kollégámnál könnyebb dolgom van, többen ismernek, némiképp érdemtelenül, van jó, kipróbált szociális hálóm, nem köt például egy gyerek a pénz világához. Ez bármikor megváltozhat, öt éve vagyunk együtt a barátnőmmel, és a helyzetemnek sok köze van ahhoz, hogy szorongok is ettől a változástól.”
Arról szólva, hogy látja most a kultúrharcos térfoglalást, leszögezte: „A pattogóscukorka után jön a szkinhed. Legalábbis úgy hírlik. Mindenkinek csak ajánlani tudom – most megjelenik könyvben is – Farkas Zsolt alapos írását Békés Márton és a kultúrharc világképéről. Nemsokára ezzel az arccal kell majd egyezkedni, amihez innen is sok sikert kívánok a végvárak őrzőinek. A konszolidáció ellentétes a rendszer természetével.”