A Nők Lapja interjújában Peller Annával, az Operettszínház művészével sok minden szóba került a megfelelési kényszertől az éneklés katarzisán át a hullócsillagokig. Lapszemle.
A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.
Peller Annának azóta rengeteg dolga akad, hogy elkezdte a pályát, a Budapesti Operettszínházban elkezdte felújítani a Monte Cristo grófját és a Mágnás Miskát, miközben a Madách Színházban készül a Six októberi premierjére, amit Szirtes Tamás rendez: “Rengeteg szinkronmunkám is van, ami nagy szerelem, bár félek, hogy a mesterséges intelligencia előbb-utóbb elveszi ezt a lehetőséget. Holnap egész nap A mi kis falunkat forgatom, most pedig a Reggeli adásából jövök. Mivel világéletemben ezt szerettem volna csinálni, igazán szerencsésnek érzem magam, hogy negyvenkét évesen ennyi munkám van.”
A kérdésre, hogyan tart mindent észben, elmondta: “Fontos számomra a rend. Bár a húgom szerint káoszban élek, igaz, úgy fogalmazott, hogy rendezett káoszban. Kis túlzással három-négy ember szakmáját űzöm, életét élem egyszerre.” Arról szólva, mi jelenti számára a megnyugvást az iszonyú pörgésben, azt felelte: “A kislányommal való együttlét. Ezeket az időszakokat most már mindenáron kilopom az időből. Kijelölök bizonyos napokat, hogy Annabellával lehessek, és ezt előre jelzem minden munkaadómnak.”
Azt is hozzátette: “Hatalmas adag megfelelési kényszer munkál bennem, és úgy érzem, évről évre nemhogy oldódna, hanem egyre erősebb. Ez rendesen megnehezíti az életet.”
Peller Anna szerint a színpadnál nincs jobb módszer arra, hogy kiadja magából a feszültséget: “Milyen mázlista vagyok, mert már csak attól, hogy elénekelek egy dalt, minden megváltozik bennem. Előfordul, hogy otthon énekelek, és patakokban folynak a könnyeim, mert olyan boldogságot okoz. Szeretem a nagy ívű, drámai dalokat. Örülök, hogy mostanában már a súlyosabb szerepek is megtalálnak. A Sixben például Seymour Johannát alakítom, VIII. Henriknek azt a feleségét, aki nagyon szerelmes volt a férjébe, és aki gyermekágyi lázban halt meg. Van egy gyönyörű dala. Izgalmas ez a darab, életem legnehezebb feladata. A többi feleséget játszó színésznővel mindannyian végig a színpadon vagyunk, egymásnak is vokálozunk. Közben Tihanyi Ákos fantasztikus koreográfiájára táncolunk, úgyhogy még a nyári leállás alatt sem volt szabad abbahagynunk az edzést, hogy megtartsuk a kondinkat.”
A beszélgetésben arról is szó esett, hogy az egyetemen kezdték el rábírni, hogy változtasson az alakján, hogy adja le a túlsúlyt: “A tanárok kezdtek el piszkálni, hogy le kellene fogynom, különben nem vesznek fel. (…) Harmadszorra vettek fel, Kerényi Imre lett az osztályfőnököm, és ő emelte le a terhet a vállamról, amikor azt mondta, nem érdekli, kövér vagyok-e, vagy sovány, csak a tehetségem, és az, hogy jó embernek tart. Akkor elsírtam magam, mire így szólt: “Nézzen a szemembe, és merjen másnak is a szemébe nézni!” Annyira megkönnyebbültem, hogy szépen lassan elkezdtem fogyni. Mert elfogadtak, szerettek. Nem véletlenül nem vettek fel elsőre és másodikra, nekem ebbe az osztályba kellett kerülnöm! Fantasztikus emberek voltak az osztálytársaim egytől egyig. Elsőben még otthon laktam, másodikban viszont beköltöztem a kollégiumba, na, akkor elszabadult a pokol, hajnalokig zenéltünk, csodálatos évek voltak, életem legszebb időszaka. A főiskola nekem igazi bölcső volt, keltető.”
A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.