A Jászai Mari-díjas színművésszel értékekről és értékvesztésről, páncélról és sebezhetőségről beszélgetett a Fidelio. A színművész jelenleg egy Budapestről szóló koncertszínházi előadást rendez Budapest, Te! címmel, amelynek ősbemutatója július 23-án, a Városmajori Szabadtéri Színpadon lesz.
A teljes interjú ITT érhető el.
A karantén időszakáról szólva Pelsőczy Réka elmondta: „22 év után kifejezetten jólesett, hogy nem kellett bemenni játszani. Közben nagyon sok mindenen elgondolkodtam. Miért vagyok színész, miért foglalkozom színházzal és mit akarok az élettől. Nagyon erősen megfogalmazódott bennem, hogy nem az a fontos, hogy ismert legyek és sok pénzt keressek, hanem értékesnek gondoljam azt, amiben részt veszek. Az elmúlt időszak ugyanakkor azt is megmutatta, hogy nem olyan fontos az, amit mi, művészek csinálunk. (…) Alkotói létemnek ez nagy tapasztalás volt, de a kis lakásom biztonságában, a szeretteim közelségével.”
Koniorczyk Boriék keresték meg a Hosszúlépés. Járunk? elnevezésű projekttel, így született meg a Pasarétről szóló irodalmi sétaestje: „Boriék megkérdezték, mi érdekel, mire mondtam, hogy a budai villák és hogy kik laktak bennük, valamint az építészet. Így született meg egy évvel ezelőtt ez a pasaréti séta. Pereszlényi Erika tizen éve gyűjti az utcán, buszon, villamoson hallott sztorikat, dialógusokat, amiket mindig nagyon szerettem olvasni. Aztán egyszer, amikor épp egy irodalmi sétát vezettem, szóba került Marosi András Kávéházi pillanatok és Játszótéri pillanatok című könyve, mert ő is följegyezte az ilyen szövegeket. Orlai Tiborral épp azon gondolkodtunk, mit csináljak nála, s fölvetettem, mi lenne, ha ezekből a szövegekből és Budapestről szóló régi dalokból készítenénk előadást. Ütköztetni a régi, édes, idilli kis számokat a pesti élet butaságával, esendőségével, kedvességével, humorával. Már el is kezdtük a próbákat. Egy koncertszínházi előadás készül. Olyan lesz, mint egy városnézés, ahol – zenés útikönyvként – Budapest különböző jellegzetességeiről is szó esik. A néző virtuális kalandra indul, utazik metróval, vonattal, hallja, miket beszélnek az emberek. Bemegy valahova, ahol szól a rádió. Belehallgat a híradóba, beül az autójába, hallja, milyen dugó van. Közben éttermekről esik szó és mindarról, mit szeretünk ebben a városban. De arról is beszélünk, hogy mit nem szeretünk benne.(…) Remélem, hogy azokban, akik megnézik, majd megfogalmazódik a gondolat, hogy lehetnénk jobbak is egymáshoz!” – nyilatkozta Pelsőczy Réka.
(A produkció ősbemutatója július 23-án lesz a Városmajori Szabadtéri Színpadon.)
Arról is beszélt, hogy a Katona József Színház zöld nagykövete lett: „(…) Úgy érezzük, kényelmetlen dolog felnőttnek lenni és meggondolni, elveszem-e azt a műanyag zacskót, eldobom-e azt a sörös dobozt, lekapcsolom-e a vécében a villanyt. Muszáj lenne picit felnőni és megtanulni, hogy legyenek eszközeink az együttműködésre, tudni, miként kell asszertíven kommunikálni, „win-win” helyzeteket létrehozni.”
Arról is faggatták, hogy művészként is benne van a vágy változtatni a világon: „Bennem vetekszik a tenni akarás azzal, hogy abba kellene hagyni ezt az egészet. Elvonulni, és nem csinálni semmit sem. Valami kis boltot vezetni, vagy magamnak megtermelni mindent, amit lehet. Sajnos ma már nagyon sok az olyan színész, aki mindent elvállal. Azonnali sikereket és sok pénzt akar, megragadva minden alkalmat. Bennem nagyon gyakran felmerül, kikkel akarok dolgozni és miért éri meg a közös munka? Vagy hogy jobb, amikor egy sétát vezetek, ahol egyedül vagyok, nem kiszolgáltatva olyan kollégáknak, akiknek vagy van kedvük próbálni, vagy nincs. Akik esetleg otthagynak, mert beesett egy sorozat.”
Azt is elárulta, a Petra von Kant óta érzi úgy, hogy szabad a színpadon: „Az idegrendszerem, az intelligenciám, a tudatosságom és az ösztönösségem teljes lett, már működik az egész fegyvertár. (…) Nagyon sok teljesítés volt és voltak nagyon jó pillanatok. Ma már sokkal jobban el tudom némítani legbelül azt a „kicsi én”-t, ahogy a tanítványom hívja, mert állandóan dumál bennem, hogy „ezt rosszul mondtad, azt nem így kellett volna” és ezektől már nem megyek tönkre. Ma már jól tudom kezelni a veszteségeket is a színpadon. (…) Nekünk sebezhetőnek és érzékenynek kell lennünk, mert a nézőt az érdekli, hogy meglássa az emberit.”