“Kezdjük el számolgatni, hogy évente hány diák akar átjönni az SZFE-re a Kaposvári Egyetemről? És hogy ez miért van?”
Az Origo színházigazgatókat kérdezett, milyennek látják a Színművészetiről kikerült hallgatókat. Forgács Péter (Győri Nemzeti Színház), Cseke Péter (Kecskeméti Nemzeti Színház) és Besenczi Árpád (Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház) nyilatkozatára reagál Pelsőczy Réka színész-rendező, az SZFE osztályvezető tanára.
Szeretném megkérdezni Forgács Pétertől, a Győri Nemzeti Színház igazgatójától és Besenczi Árpádtól, a zalaegerszegi Hevesi Sándor színház igazgatójától, mikor és kit keresett meg utoljára az egyetemről szerződtetés céljából? Mire alapozza, hogy jobb tapasztalatai vannak a kaposvári diákokkal? Második öt évemet töltöm osztályvezetőkent az egyetemen. Mi soha nem beszéltünk, és tanítványaim sem szóltak, hogy keresték volna őket.
Most csak azokról beszélek, akik azokba az osztályokba jártak, ahol tanítottam.
Mondhatnám, csak magamról beszélek.
Az előző osztályomból Dóra Béla Kecskeméten töltött egy gyakorlati évet. Vidéken. Le is mentem megnézni az előadást, amiben szerepelt, most mondjam azt, hogy volt benne pár Kaposváron végzett, aki „pusztulat” volt?
Lehet így beszélni, név nélkül, egy frissen végzett vagy még nem is végzett színészről?
Menjünk bele ebbe a méricskélésbe, hogy melyik helyről kerül ki több tehetség, miközben pontosan tudjuk, hogy mindig lesznek, akik lemorzsolódnak, és vannak, akik később érnek be? Vagy kezdjük el magunkat mérlegelni, hogy én milyen színész vagyok, és te milyen színész vagy, Cseke Péter, és te milyen, Besenczi Árpád?
Kezdjük el számolgatni, hogy évente hány diák akar átjönni az SZFE-re a Kaposvári Egyetemről? És hogy ez miért van?
Miközben a kaposvári diákok rengeteg rendezővizsgában szerepelnek az SZFE-n, és miközben bennünk és a diákokban egymás között nincs semmi feszültség?
Szintén az előző osztályból Pálya Pompónia, Varga Lili Székesfehérvárra szerződtek, vidékre, ott erősítik a társulatot.
Feczesin Kristóf, Somhegyi György, Prohászka Fanni Miskolcra kaptak szerződést. Vidékre.
Szabó Sebestyén László a Nemzeti Színházba ment gyakorlatra, és aztán oda is szerződött, mert oda szeretett volna menni. Nem beszéltük le róla. Segítettünk neki ebben. Mivel Vidnyánszky Attila nem jár vizsgákat nézni az egyetemre, mi kerestük meg őt.
Több tanítvány az előző osztályból (Böröndi Bence, Dóra Béla, Patkós Márton, Szabó Sebestyén) játszott a Nemzeti Woyzeck című előadásában, melyet ifj. Vidnyánszky Attila rendezett. És az előadásban együtt játszottak a kaposvári és az SZFE-s színészek. Nekik ez nem jelentett problémát.
A 2020/2021 évadban diplomázik a mostani osztály. Még senki nem kötelezte el magát, de sokan nyitottak lennének vidékre szerződni.
A diákokkal legutóbb Kecskeméten néztünk előadást. Egyik kiválóan éneklő, táncoló, filmekben is gyakran szereplő tanítványom megkért segítenék-e neki, hogy Kecskemétre mehessen gyakorlatra, és szívesen szerződne abba a színházba, szinte minden darabot megnézett. Meg is kerestem Réczei Tamást, akivel mint osztályfőnök és kolléga kapcsolatban is vagyok, és Cseke Pétert, hogy nem nézné-e meg a tanítványomat, nem lenne-e kedve kipróbálni. Azt mondta, ő vezeti a Kaposvári Egyetem mostani végzős osztályát, és annyira jók a lányok, őket szerződtetné. Megbeszéltük. Ez a tanítvány, most Nyíregyházára ment gyakorlatra, Komáromban is játszik, főszerepeket, és valószínűleg Nyíregyházára szerződik majd. Tehát vidékre.
Major Erik tavaly már benne volt egy darabban, idei gyakorlatát Szombathelyen tölti. Vidéken.
De Zalaegerszegről, se Pécsről, se Szolnokról, se Békéscsabáról, se Debrecenből, se Szegedről nem kerestek se minket, sem senkit az osztályból. Vizsgákat sem néznek, soha egyetlen alkalommal sem.
Valóban, a fiatalok közül sokan szeretnének Pesten maradni, azt gondolják több lehetőségük van a fővárosban. DE NEM MI MONDJUK EZT NEKIK. Lehetne erről beszélni, hogy hogyan lehetne ezen változtatni, vagy miért van ez így, de ehhez kommunikálni kéne. És érdeklődni a felnövő új generáció iránt. Hisz róluk van szó.
A színészeket ma túlnyomórészt nem igazgatók, és rendezők választják ki maguknak, hanem vagy a növendékek jelentkeznek helyekre, vagy az osztályfőnökök segítenek a pályán való elhelyezkedésben.
Más. Az, hogy a Színművészetin milyen állapotok uralkodnak, hogy év elejen mi festjük ki a termet, hogy az épület mennyire alkalmas a munkára, és mennyire illeszkedik a nyugat –európai színvonalba – akkor a laikusok számára azt tudom mondani, hogy épületeink állapota, a kórházaink állapotával van egy szinten. Teljesen korszerűtlen és tényleg csak a lelkesedés tartja össze a falakat.
20 éve van szó róla, hogy az egyetem új campust kap, a tervek elképesztőek voltak minden esetben. Erre a majdani soha meg nem valósult campusra való hivatkozással nem kap az egyetem pénzt felújításra, karbantartásra, korszerűsítésre. Nincs hol tárolni a kellékeket, nincsenek is kellékek, az öltözők kicsik és használhatatlanok, a zuhanyok nem működnek, mállik a fal, a wc-ajtókat nem lehet zárni sok helyen, és az jó, ha van wc-papír.
Az egyetemen dolgozók és nem csak a tanárokról beszélek, hanem a műszakról, a tanulmányi, és gazdasági osztályról, olyan megalázóan kevés pénzt kapnak, hogy semmit nem tudunk mondani, ha valaki úgy dönt, hogy holnap feláll.
Az SZFE egy pici, értékeket képviselő és teremtő egyetem. Nem gondoljuk, hogy nem fejlődhetne, alakulhatna, változhatna.
Mindenki örülne, ha lehetne külföldről oktatókat hívni, ha több kapcsolat lenne külföldi egyetemekkel. Sok mindent újra lehetne gondolni, de ezek csak hangzatos mondatok, nem konkrétumok, és most semmilyen körülmény nem adott ahhoz, hogy fejlesszünk, átgondoljunk változtassunk. Évek óta próbálunk a felszínen maradni, és csak arra koncentrálni, amire ráhatásunk van, a munkánkra.
Mindig azt gondoltam, mindegy, ki hol végzett Kaposváron vagy Budapesten, külföldön, vagy iskola nélkül került a pályára, hogy hol játszik, Pesten vagy vidéken, kőszínházban, vagy szabadúszóként. Egy pályán vagyunk, egy időben. Együtt növünk fel és öregszünk meg.
Nem értem mi ez az ellenségeskedés, és miért gondoljátok, hogy a pálya két oldalán játszunk. Ez nem foci. Nincsenek térfelek. A pálya mindannyiunké.
És inkább össze kéne fogni, mint részt venni ebben. Színészek vagyunk, ha találkoznánk egy forgatáson vagy egy színdarabban, tudnánk dolgozni és beszélni is egymással. Miért csináltok úgy, mintha ez nem így lenne? Miért csináltok úgy, mintha a hétköznapjaink a színházi mindennapjaink, az olvasópróbák, próbák, előadások, premierek, küzdelmes körforgása nem ugyanolyan lenne mindannyiunknak?
Mintha fiatalokkal foglalkozni, rajtuk és velük gondolkodni, nem ugyanolyan nehéz és felemelő lenne?
Pelsőczy Réka
Seregi Zoltán gondolatait itt olvashatják.
Besenczi Árpád, Cseke Péter és Forgács Péter nyilatkozatát itt érhetik el.