A színésznő a nyolcvanas-kilencvenes évek egyik hazai sztárja volt, a Vígszínház és a Nemzeti Színház tagja, rengeteg film és tévéjáték főszereplője. Aztán egyszer csak úgy döntött: abbahagyja a pályát, és férjhez ment Amerikába. Peremartoni Krisztina 2000-ben ment ki, s azóta már ötvenhárom országot bejárt. Vajon mit keresett Dél-Amerikában az indiánok közt, vagy Indiában? Volt favágó a kaliforniai hegyekben, orángutánokat gondozott Szumátrán, színiiskolát vezetett San Franciscoban, és egy spirituális könyveket árusító boltban dolgozott. Évekig jógát tanított Amerikában. Egy ideje azonban már itthon van.
Új színházi szerepre készül, a covid miatt azonban jelenleg szünetelnek a próbák. Közben az újonnan alakult Városmajori Szabadtéri Színpad művészeti tanácsadójának is felkérték. De annak, akinek ennyire fontos a szabadság és a kulturális sokszínűség, milyen érzés újra itthon lenni?
A Facebookon kiposztolta, amint november végén az egy fokos Balatonban úszik. Bátorságpróba?
Igen, önmagam legyőzésének a próbája, megküzdés a félelmeimmel. Hasonló erőpróbák kísérték végig az egész életemet, úgyhogy ez a balatoni úszás csupán epizód egy hosszú történetben.
Valaki azt kérdezte a posztja alatt: „Édesanyád emlékére?” Mire ön azt válaszolta: „Honnan tudod?”
Gyerekkoromtól kezdve rengeteget jártunk a Balatonra, a nagyszüleimnek ott volt a házuk. Koratavasszal anyu ment be mindig elsőként a vízbe, és azt mondta: „Megnyitom a Balatont” Édesanyám fiúsan nevelt engem, és nem egyszer szó szerint bedobott a mélyvízbe. Három-négy éves lehettem, mikor ölben kivitt a stégre, és bedobott a Balatonba. Majd elfordult és elindult. A barátai is elítélték emiatt, de ő pontosan tudta, hogy megbízhat bennem: és valóban mindig kievickéltem egyedül is a partra.
Ez azért tényleg elég félelmetes. Miért csinálta ezt az édesanyja? Ennyire vagány volt ő is?
Nem volt túl bátor, talán ezért is akarta, hogy én viszont az legyek: megtanuljak félelem nélkül élni. Úgy gondolta, az élet tele van küzdelmekkel, nehézségekkel, és ezért nekem erősnek kell lenni. Már kiskoromban azon tűnődtem: milyen az igazán erős nő? Bizonyára tud lovagolni, autót vezetni és vitorlázni. Persze én is megtanultam mindezt. Édesapám versenyszerűen vitorlázott, gyakran elvitt magával engem is. Az erős szélben egy hajón is át lehet élni a halálfélelemet. Ezt is le akartam győzni. Imádtam szörfözni, lovagoltam a hullámokon és igazi lovakon, vonzott a sebesség, a vágta. Kalandokra vágytam, és édesanyám sosem tartott vissza. Sőt, tizenegy évesen egyedül repültem Svájcba a Bodeni-tóhoz, egy német nyelvű táborba. Tizenöt évesen pedig Oxfordba mentem két hónapra egy angolkurzusra. A csoportunkban egyedül voltam magyar. Akkor még nem volt internet, a vasfüggöny mögötti világban életünk bezárva, úgyhogy fogalmam sincs arról, édesanyám hogyan tudta megszervezni, hogy két hónapot töltsek Oxfordban. Készített nekem egy térképet, lerajzolta pontosan, hogy a londoni reptérről hogyan jutok el vasútállomásig, honnan indul a vonat tovább Oxfordba. Mindezt úgy, hogy ő sohasem járt ott.
Általában az apák féltik jobban a kislányukat. Önöknél ez is másként volt?
Tényleg édesapám aggódott inkább, állandóan ijesztgetett, hogy mennyi baj érhet az életben, bármikor a fejemre eshet egy tégla. A rémisztgetéseivel inkább az ellenkező hatást érte el: csak azért is, dafke is megcsináltam mindent, amiről le akart beszélni.
Veszprémben nőtt föl, s mivel szeretett verseket mondani, érettségi után a színművészetire felvételizett. Rögtön fölvették Várkonyi Zoltán osztályába. A színészi pályától sem óvták a szülei?
De, és emiatt anyu aggódott jobban. Vegyészmérnök volt, és a maga realista szemléletével úgy látta: a színházi pálya kiszámíthatatlan, nincs benne semmi stabilitás. Ami egyébként teljesen igaz, hiszen lehettem volna boldogtalan, sikertelen színésznő is.
Csakhogy nagyon is sikeres lett. Miután 1978-ban diplomázott, a Vígszínházhoz szerződött, majd a Nemzetibe. Játszott vidéki teátrumokban is, számtalan filmben és tévéjátékban kapott főszerepet. Az egyik legfoglalkoztatottabb hazai sztár volt, mégis azt nyilatkozta: kiszolgáltatva érezte magát. Emiatt is döntött úgy később, hogy abbahagyja a pályáját és Amerikába költözik?
Egy ilyen döntésnek mindig sok oka van. A színész valóban kiszolgáltatott, hiszen kapja a szerepeket, és nem magának választja. Az utolsó színház, ahol a kilencvenes években játszottam, a Nemzeti volt. Úgy éreztem, a társulat szakmailag nincs jó állapotban, elégedetlen voltam a pályámmal és magammal is. A kiégés jeleit érzékeltem magamban. A színház és a film nagyon fontos része volt az életemnek, de sosem jelentette számomra az egész életet. Többre vágytam, kalandokra, megismerni a világot, eljutni messzi országokba. Azután megismerkedtem itthon egy amerikai férfival, és szerelmes lettem. Egy idő után pedig úgy döntöttünk, megpróbáljuk a közös életet – Amerikába.
Felszámolt itthon mindent? Nem lehetett könnyű.
Nagy bátorság kellett hozzá, tele voltam szorongásokkal. A Nemzetiben számítottak rám, olyannyira, hogy azon kevesek közé tartoztam, akikkel határozatlan idejű szerződést kötöttek. Akkoriban még létezett ilyen. És nem csak ezért volt nehéz elszakadni innen. Már megvolt a kisfiam, András, aki a csurgói kollégiumban lakott. Itthon akarta befejezni a sulit, és csak később jött ki utánam Amerikába. Itt hagytam a kutyámat, a hivatásomat, és a parasztházamat Nagykovácsiban, amit imádtam.
A későbbi nyilatkozataiból nekem úgy tűnt, nem igazán érezte jól magát az USA-ban, és évek múlva a házassága is tönkrement. Megbánta, hogy kiment?
Egyáltalán nem, de aki azt mondja, hogy egy új helyen, új életet kezdeni könnyű, az hazudik. Amerikában tényleg minden teljesen más volt, és idegen a számomra. Másfélék ott az emberek, másmilyen a mentalitásuk, még a föld és a fák illata is más. A boltban nem ismertem meg az élelmiszereket, nem találtam a hazai ízeket. Hiába tanultam angolul, az amerikai beszédből sokáig egy szót sem értettem. A férjem reggel elment dolgozni, este jött haza, és én egész nap egyedül voltam egy házban. Hamarosan munkát kerestem, a tizedik naptól dolgoztam, mert úgy éreztem: így tudok saját jogomon ott lenni. San Francisco mellett Berkeley-ben laktunk. Találtam egy hirdetést: valaki az AIDS-es macskája mellé keresett gondozót. Ez lett az első munkám.
Sok színész azért megy ki Amerikába, hogy bekerüjön valamelyik hollywoodi filmbe vagy a Broadwayre. De ön nem is próbálkozott ezzel. Miért nem?
Új életet akartam kezdeni, a nulláról felépíteni mindent. Negyvenhárom évesen költöztem ki, és az izgatott, hogy mire vagyok képes olyan közegben, ahol a kutya nem ismer, nem tudják, milyen vagyok. Senkivé akartam válni, hogy ne a korábbi színésznői imidzsem alapján ítéljenek meg, mint Magyarországon.
Itthon talán sokan elkényeztetett sztárnak tartották, de kint egyáltalán nem kímélte magát. A legkeményebb munkákat is elvállalta, és közben rengeteget utazott. Dolgozott favágóként a hegyekben, Kaliforniában, delfinidomárnak tanult Hondurasban, Hidat épített Indiában. Hány országban is járt?
Ötvenháromban. Én ezt utazási libidónak neveztem. Élményekre voltam éhes és meg akartam ismerni azt a bolygót, amin élünk. Ezek számomra elsősorban spirituális utazások voltak, főleg az ősi kultúrák, és a természetközeli népek hitvilága érdekelt. Éltem Indiában egy asramban, később meg akartam ismerni a sámánizmus gyökereit, és ezért sok időt töltöttem dél-és-közép amerikai indiánok közt. Azt hiszem, valójában a létezés mélyebb értelmét és a belső békémet kerestem. Mindig egyszál hátizsákkal indultam útnak, sosem terveztem előre hová megyek, mit fogok csinálni, és hol szállok meg. Közép-és-Dél-Amerikában nehéz hegyi expedíciókon vettem részt. A teherbíróképességem szélsőségeire voltam kíváncsi, feszegettem a saját határaimat. Nagyon sok fizikai és mentális erő kell ahhoz, hogy túllépj a félelmeiden. Akár a hidegtől való félelmen. Ebben édesanyám mutatott példát a balatoni úszásaival. Tizenöt éves lehettem, amikor az Alföldön kirándultunk. Hirtelen iszonyú hideg szél támadt fel, majdnem megfagytam. Megéreztem, hogy két lehetőségem van: vagy átadom magamat a fázásnak és a rémületnek, hogy megfagyok, vagy úrrá leszek a félelmeimen, és úgy döntök, hogy nincs hideg. Az utóbbit választottam, és onnantól kezdve valami megváltozott bennem. Rájöttem, hogy ha a mentális kontrollomat fejlesztem, akkor a hideg sem ellenség többé. A színművészetire télen is mezítlábas klumpában jártam. és csak azért hagytam abba, mert meguntam, hogy folyton erről faggatnak, és magyarázkodnom kell.
Szinészből világutazó és zarándok lett. Aztán egyszer csak mégis úgy döntött, hogy visszatér Magyarországra. Mi vonzotta haza?
Egyre inkább hiányoztak a gyökereim, s egy idő után úgy éreztem: az embernek ott van a legtöbb dolga, ahol született.
Úgy tudom, egy különleges indián szertartás segítette abban, hogy hazatérjen. Mesélne róla?
Van egy észak amerikai öreg indián tanítóm, aki már kilencven éves elmúlt. Gyakran felkerestem őt, és sokat tanultam tőle is. Bár nem mondanám, hogy a szavak embere volt. Mégis az indiánok hitvilága hatott rám leginkább. Egyik csodálatos szertartásuk a „látomáskeresés”. Ez elvileg a tizennégy éves indián fiúk férfivá avatási szertartása. A lényege az, hogy elvisznek egy kies helyre – engem felkísértek a hegyre, az erdőbe – és egy kijelölt kis négyszögletű területen kell tartózkodni négy napon át. Nem vihettem magammal mást, mint egy megszentelt pipát, és egy pokrócot, amit egy öreg indián használt már korábban ilyen szertartásokon. Nem lehetett elhagyni a kijelölt helyemet. Enni, inni sem volt szabad, és a vadonban jöhetett medve, puma, vaddisznó is. Ezt a próbát hosszú szellemi és spirituális felkészítés előzi meg. Én ötvenévesen csináltam meg először.
És tényleg jöttek a vadállatok?
Egyik éjjel megjelent egy puma a bokorban. Mozdulatlanul feküdtem tovább, mert tudtam, hogy nem szabad elfutni a puma elől. Lehet, hogy ezért úsztam meg, vagy épp nem volt elég éhes, de ott hagyott. Később az indiántanítómmal visszamentünk erre a helyre és közel hozzá találtunk egy őzet, aminek hiányzott a hátsó fele. Ez egyértelműen pumatámadásra utalt.
Mit kellett csinálnia négy napig a vadonban?
Imádkozni kellett és pipázni. Az indián hagyományok szerint a pipa füstjén keresztül teremthetünk kapcsolatot a lélekvilággal. Egy égető kérdéssel kell felmenni a hegyre. Az én kérdésem az volt, hogy merre induljak tovább? Indiába térjek vissza újra, vagy Magyarországra visz az utam? Az ember a választ gyakran álmában kapja meg a vadonban. Én egyik éjjel azt álmodtam, hogy Magyarországon vagyok, és egyik kolleganőmet tanítom színészmesterségre. Ez egyértelmű útmutatás volt nekem.
Ezek szerint most már végleg hazatelepült?
Még mindig nem teljesen. Minden évben több hónapra hazajöttem, egyre több időt töltöttem itthon. De még megvan Berkeley-ben is az albérleti szobám. Amerikában is van most már húsz éves múltam, nem olyan könnyű ezt sem feladni.
Ha jól értem, a hazaköltözéshez még gyűjti a bátorságot?
Ez így van, és furcsa mód ebben most segített nekem a covid is, mivel ezért is ragadtam hosszabb időre itthon. A szabadság és a függetlenség iránti vágyam nagyon erős, élveztem, hogy Amerikában és Magyarországon is élhetek, de tudom, hogy ezt az ingázást nem lehet a végtelenségig csinálni.
Többször nyilatkozta, szeretne újra magyar színpadon játszani. Ám eddig nem halmozták el szerepekkel. Csalódott emiatt?
Nem töltöttem el egyhuzamban annyi időt itt, hogy igazán számoljanak velem. Úgy gondolnak rám, hogy én Amerikában élek, csak néha hazajövök. Ugyanakkor három éve bemutattuk a Zsámbéki Színházi Bázisban Lackfi János HINTÁK című darabját, és nemrég felkértek egy Orlai-produkcióba is: el is kezdtük próbálni a Válaszfalak című előadást, de a covid miatt le kellett állnunk. Közben Benkő Nóra, a Városmajori Szabadtéri Színpad újonnan kinevezett igazgatója felkért arra, hogy művészeti vezetőként segítsem a munkáját. Kollégák ajánlottak neki. Amikor ugyanis itthon vagyok, rengeteg előadást megnézek, minden műfaj érdekel a klasszikustól az avantgárdig, vidékre is rendszeresen járok, és sok kollégámmal tartom a kapcsolatot. Mivel a Városmajori Szabadtéri Színpad alapvetően befogadó hely, kellett valaki Nóra mellé, aki előadásokat ajánl neki, társulatokat, akiket meghívhatunk vendégjátékra. Ez a munka ki is elégíti a színház utáni vágyakozásomat.
Hogyan viseli a hazai légkört? Ez egy bezárkózó, a kulturális sokszínűséget elutasító ország lett.
A bezárkózás, a másféle kultúráktól való félelem világjelenség. Ebből a szempontból sehol sem könnyű most. Amerika, amely egykor a korlátlan lehetőségek és szabad világ jelképe volt, már régen nem az. Ott is erősödött a rasszizmus és az idegengyűlölet.
Érzékeli húsz év távollét után a magyar társadalom változásait is?
Persze, feltűnt például, hogy főleg itt a Balatonnál, mennyi a gazdag ember. Sokkal vagyonosabbak, mint azelőtt. Ugyanakkor a szegények is sokkal szegényebbek lettek, tehát a társadalomnak ez a fajta kettészakítottsága abszolút érzékelhető. Ahogyan a politikai megosztottság is roppantul felerősödött, ez sokszor már a családtagokat is elválasztja egymástól.
Önnek, aki bejárta a világot, hogy a belső békéjét megtalálja, kemény erőpróba lehet itt lenni.
Nekem rendben van az, hogy itthon vagyok. Szeretek itt lenni, mert énhozzám Magyarország mindig nagyon jó volt. Emellett a félelem legyőzéséhez hozzátartozik az is, hogy megtanuljak nem ragaszkodni semmihez. Ne abban keressem a megnyugvást, hogy Amerikában vagyok, Indiában vagy Magyarországon. Az embernek a belső egyensúlyát kell megteremteni mindenhol. És talán ez a legnagyobb próbatétel.
Szerző: Sándor Zsuzsanna