Peter Brook Don Giovanni rendezése, amely az Aix-en-Provence-i Fesztiválon debütált 1998-ban július 18-tól két héten keresztül elérhető a Bel Air Classiques oldalán.

„Don Giovanni, Peter Mattei is a burning heart of fire destroying everybody around him.”

„Peter Brook puritán Don Giovannijában minden természetes, hétköznapi és magától értetődő. Az ő hősében nincs semmi démoni. Csupán a véletlen műve, hogy benne testesül meg a Csábító. Semmiben sem különbözik a környezetétől, csak egy kicsit előnyösebb a külseje, és erőszakosabb a természete másokénál. Nincs benne semmi történelmi, semmi archetipikus és mitikus. Nem tud semmit holmi sevillai krónikákról, Tirso de Molináról, Moličre-ről, E. T. A. Hoffmannról, Grabbéról, vagy Kierkegaard-ról. Azért válik azzá, ami, mert a többieknek nélkülözhetetlenül szükségük van rá. Ha úgy tetszik, Brook fordított képletet állít színpadra, mint Ljubimov: ott Don Giovanni teremtette meg a környezetét, itt a környezet teremti meg Don Giovannit. Ennek az előadásnak a szereplői abban hasonlítanak egymásra, hogy mindnyájan szívfájdítóan és nevetségesen magányosak. Azok is, akik tisztában vannak társtalanságukkal, és azok is, akik azt hiszik, tartoznak valakihez. Mindmegannyi Csehov-hős a XX-XXI. század fordulójáról. Elbeszélnek egymás mellett, nem hallják meg a másik panaszát. Csak a gyűlölt-irigyelt-imádott főhős érdekli őket. Vagy azért, mert ő lehetne az eszményi társuk, vagy azért, mert olyanok szeretnének lenni, mint ő. Mivel azonban egyik sem lehetséges, közös erővel el kell pusztítani” – írta a produkcióról a Criticai Lapok.

„Díszlet nincs, se hagyományos, se korszerű. Csak az üres tér van, egy okkersárga, téglalap alakú terület, amelyre azt lehet mondani: csupasz színpad. Meg néhány lóca, a kint és a bent érzékeltetését szolgáló korlát, és a teret vertikálisan tagoló rúd. A játéktér valamennyi eleme számos funkciót tölt be az előadás folyamán: a padok – felállítva – a temetőjelenet sírkövei, a rudak fákat, oszlopokat jeleznek. Amikor Brook megírta Az üres tér című könyvét, negyvenhárom éves volt. Most nyolcvan. A könyv végén figyelmeztet bennünket, hogy mire elolvassuk, sok minden elavul abból, ami benne van. De nem sokat morfondíroz a „megkövült gyakorlat” mulandóságán. „A könyvekkel ellentétben” – írja – „a színháznak nem egyetlen tulajdonsága van. Mindig újra lehet kezdeni.” Az önmaga szabta játékszabályok szerint még azt is megteheti, hogy most éppen visszatér a kiindulóponthoz” – fogalmazott kritikájában Balogh Géza.

„Brook megtalálta azt a világos és tükörsima utat Mozarthoz, amellyel bárki számára megközelíthetővé válik egy remekmű. Nemcsak azoknak az alkotóknak mutat példát, akik a könnyebb utat választják és beérik annyival, hogy divatos külsőségekkel próbálják álcázni a régi megoldásokat, de azoknak is, akik többre értékelik önnön fontosságukat a dráma igazságánál” – írta a Criticai Lapok a produkcióról 2002-ben.

A produkció karmestere Daniel Harding, a címszerepet Peter Mattei játssza, az egyik legelismertebb és legkeresettebb Don Giovanni, akiről így írt korábban Kondor Kata:

„A címszerepet éneklő Peter Mattei (akiért aztán először utaztam Bécsbe állójegyet venni) elementáris erővel formálja meg az egzisztencialista lázadót, akit igazából önnön személyiségének súlya űz egyre tovább és tovább, a pusztulás felé. Különösen emlékezetes a zárójelenet: egyes felfogások szerint a pokolban az ember azokat a fájdalmakat éli meg, amiket másoknak okozott. Don Giovanni a Kormányzó kíséretében ott járkál a szereplők között, és most először néz rájuk emberként, szembesül az érzelmeikkel, de azzal is, ahogyan lassan magukra találnak, és az ő pusztulása után végre igazán boldogok tudnak lenni” – írta a produkció kapcsán Kondor Kata az Opera-világ oldalán.

A produkcióban Leporello szerepében Gilles Cachemaille, Masetto-ként Nathan Berg, Don Ottavio alakjában Mark Padmore, Donna Annaként Alexandra Deskortics, Donna Elvira szerepében Mireille Delunsch, Zerlinaként Lisa Larsson, Komturként pedig Gudjon Oskarsson látható.