A könyvhétre jelent meg Borikönyv – Jelenetek Péterfy Bori életéből címmel egy színes, albumszerű könyv az életé-ről, amelyet a fiatal író, Tóth Júlia Éva alakított regényes, rendhagyó életrajzzá. Ennek kapcsán kérdezte Péterfy Borit Karafiáth Orsolya a Magyar Narancsban. Lapszemle.

A teljes interjú a Magyar Narancsban olvasható.

A könyv nem csak a pályájára, legalább annyira a magánéletére is fókuszál. A felvetésre, miszerint ez csalóka, mert a történetekből az derül ki, hogy mind a szerepekben, mind a dalszövegedben nagyon ott van ő maga is, Péterfy Bori elmondta: „A koncertek, előadások után mindig sokan kérdezték, milyen élményekből dolgozom, miből születnek a dalszövegeim. Éreztem, kívülről valóban érdekes lehet, amiben folyamatosan vagyok: ahogy minden egyes cselekvés és pillanat végül alkotásba fordul. Kicsi koromtól jellemző volt rám az állandó önreflexió, persze akkor még nem tudatosan. Egyszerűen csak azt akartam, hogy mindig legyen közönsége mindennek, amit csinálok. Nem regényt akartam a történetemből, de fontos volt, hogy a könyv olykor regényes legyen.”

Péterfy Bori a közhangulatról és politikáról is beszélt: „A választások óta még hangsúlyosabban érzem: el kellett engedni mindezt, a saját mentális és fizikaiegészségünk érdekében. Ha megkérdezik, hogy vagyok, mindig azt mondom: ,,Jól. Csak azért is.” Ha azt számolgatod, mi lehetne veled egy más, egy normális helyen, meg is van a fekély. Muszáj elengedni. Mostanában sajnos már azt is észrevettem magamon, hogy elkezdtem lefelé viszonyítani: ,,De legalább élünk.” ,,De legalább nálunk nincs háború.” Máshová helyeződtek a hangsúlyok. Váratlan találkozásaim vannak emberekkel, akik mind azt mondják, hogy ne süllyedjünk apátiába, inkább változtassunk az életünkön, legyünk jól, keressük egymást. A kiapadt források nem fognak megeredni.”

Az alkotók helyzetéről szólva úgy nyilatkozott: „Nem szeretnék olyan világban élni, ahol a szabad gondolat elvész, és a művészet nem virágzik. Újfajta mecenatúrára lenne szükség, és új közösségi terekre. Attól tudsz élni, elviselni a hétköznapokat, ha megmozgatják a lelkedet, az agyadat. Most, hogy minden oldalról jön a fenyegetés, és komoly tanulmányok szerint is harminc-negyven éve van az emberiségnek, azt jó lenne megtolni. Kihozni, ami még van bennünk.”

A teljes interjú a Magyar Narancsban olvasható.