D. Tóth Kriszta vendége, Pintér Béla az Elviszlek magammal című műsor legújabb epizódjában, amelyről a WMN cikket is közölt.
„Ez egy nyílt titok, hogy nekem a legtöbb előadásom önéletrajzi ihletettségű. Az is megy, amikor bele kell képzelnem magam egy-egy figurába, élethelyzetbe vagy személyiségbe, de az ember keresi azokat a témákat, amikhez igazán köze van, ami igazán fáj, ami igazán a sajátja.
És ha kellően bátor ahhoz, hogy a saját életének a fájdalmas dolgait feltárja és megvizsgálja, van esélye, hogy valóban, őszintén megossza azt a nézőkkel.
És nem kizárt az sem, hogy a nézők is éltek át hasonlót” – mondja Pintér Béla D. Tóth Kriszta felvetésére, miszerint a legjobb szövegek, a legjobb művek mindig egy fájdalmas helyről jönnek.
Ezzel együtt egyre érzékenyebbek vagyunk a bántalmazásra, egyre traumatudatosabbak vagyunk, és nagyobb figyelmet fordítunk arra is, hogy hatalmi helyzetekben miként szólunk egymáshoz, hogyan működik a két ember közötti dinamika – de hatott-e ez Pintér rendezői munkájára?
„Én korábban is igyekeztem nem megbántani a kollégáimat, viszont vannak olyan pillanatok, amikor elveszítem a türelmem. Ez általában nem is egy embernek szól, sokkal inkább a helyzetnek, a próba után viszont egyáltalán nem viselkedek úgy, mint egy rendező” – meséli.
A színpadon kívül azonban sokszor nehezére esik konfrontálódni, a szakításokat különösen nehezen viseli: „Egyfelől tudom, hogy tarthatatlan a szituáció, de ha igazán őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy félek. Félek ettől a helyzettől, és nekem egyáltalán nem okoz örömet, hogy a rosszat közöljem a kollégámmal – úgyhogy
fel kell szívnom magam, és kurva keményen bele kell állnom.”
Pintért sokan és sokszor nevezték már bátornak – ő azonban árnyaltabban látja a helyzetet. Nem tudja magáénak érezni az őt övező bátorságkultuszt, hiszen lát maga előtt olyan példákat, mint Alekszej Navalnij, aki az életével fizetett az elveiért.
„Én azt hiszem, hogy képtelen lennék erre – mondja. – De azért mondhatom ki bátrabban azokat a közéleti problémákat, amelyektől szenvedek, mert a mi társulatunkat nem az önkormányzat tartja el, ilyen tekintetben nekem nem mondja meg a polgármester, hogy mit tehetek és mit nem. Sőt, tulajdonképpen senki nem mondja meg. Nem az állami támogatásokból élünk, így tulajdonképpen azzal sem kell törődnöm.”
Az interjúról szóló beszámolót Mózes Zsófi tollából itt olvashatják.