Szép pályaív, jobbnál jobb színházi és filmes szerepek, szerető férj, népes család, díjak, elismerések, tervek és nem szűnő lendület – így fest 76 évesen Piros Ildikó mérlege. Az idei Magyar mozgókép fesztivál életműdíjasát a Mandiner kérdezte.

A kérdésre, hogyan tudta feldolgozni, hogy 13 évesen elveszítette az édesapját, Piros Ildikó elárulta:
„Még 56 év távlatából sem sikerült – nagyon megrendültem. A regények világa volt a menedékem. Rengeteget olvastam a paplan alatt, mindig beteget játszottam, hogy otthon maradhassak olvasni.”

Annak kapcsán, hogy az édesanyja három gyerekkel maradt egyedül, kifejtette:
„(…) Miután egyedül maradt, az volt a legfontosabb, hogy gondoskodjon rólunk, arról, hogy mindannyian megtaláljuk az utunkat az életben. Ezt úgy érte el, hogy nagyon figyelt minket. Ezt a fajta figyelést én is örököltem, egyfolytában néztem a gyermekeinket és most az unokáimat, vajon melyikük merre fut ki. Ez gyönyörű játék. Emellett néha azon kapom magam, hogy azokon az embereken gondolkodom, akik nagy pofonokat kaptak az élettől. Ők mindig erősek lesznek.”

Piros Ildikót arról is faggatták, hogy vidékiként nem indult-e hátránnyal a Színművészeti Főiskola legendás Várkonyi-Vámos osztályában?:
„Ez furcsa, kettős érzés volt. Amikor a fővárosba kerültem, úgy éreztem, kiválasztott vagyok mindenféle szempontból. Ennek ellenére a főiskola első két évében sokat izgultam, mert egészen addig nem láttam pesti színházat, csak a kecskeméti Katonába jártunk a családdal. Megrendítő volt: vidéki fiatal lányként leszálltam a vonatról, és elvesztem. Annyi hülyeséget csináltam, amennyit életemben később talán soha. Nehezen tanultam meg, mi az élet. Ehhez képest a pályám elég sima volt. Egyből jöttek a felkérések, a filmek, később a szinkron. Talán az volt a titok, hogy soha nem lázadtam, és sosem vágytam semmire. Nem voltak álmaim, hanem a realitás talaján mozogtam. A másik, hogy soha nem voltam irigy – még gyermekkorunkban határoztuk el a testvéreimmel, hogy ehhez tartjuk magunkat. Hatalmas adomány. Megmentett sok rossztól, a Jóisten pedig a tenyerén vitt. Összegezve tehát, ha jellemezni kellene az életemet, azt mondanám: kiválasztott vagyok” – szögezte le a művész.

A felvetésre, miszerint már-már irigylésre méltóan szép a kapcsolatuk Huszti Péterrel, arról beszélt, mi a titok: „Már öt éve együtt játszottunk, mielőtt összekerültünk. Azt hiszem, a titok az együtt gondolkodás. Ugyanúgy gondolkodunk, így az élet harcaiban mindig egyfelé húzzuk a szekeret, ha pedig kell, aláállunk a másiknak. Még ha adott esetben valamiről nem ugyanazt gondoljuk, vita van, akkor is pontosan tudjuk, mi zajlik a másikban, és tiszteletben tartjuk. Azt hiszem, megtanultam az életem során, hogy mindennek a titka a tisztelet – ez lett az egyik legfontosabb szó az életemben. (…) A küzdésben fontos egyetérteni, tudni azt, hogy miért harcolunk. És még egy dolog: Péter rendkívül nyugodt, igazi kőszikla. Pedig egyáltalán nem volt könnyű összehangolni az életünket, a családjainkat, a munkánkat és a magánéletünket. Állandó egyeztetés az egész; mióta együtt vagyunk, notesz szerint élünk, előre eltervezzük minden héten, ki mikor hol lesz, mit intéz. De azt is szép megélni vele, miként fordulunk át a fiatalból az öregkorba. Erre van egy szép Robert Burns-verssor: „Lefelé ballagunk már kéz-kézben csöndesen” – és itt most megakasztjuk a verset.”

Azt is hozzátette: „Szerintem éppen ez kötött össze minket: együtt harcoltunk a másik gyermekéért. Hogy a végéről kezdjem a válaszadást, most volt Péter 80. születésnapja, és úgy döntött, ezúttal ő ad ajándékot a családnak és a barátoknak. Szervezett egy másfél órás estet. Mindhárom fiunk és az öt unoka is ott ült a teremben. Negyvennyolc, ötvenkettő és ötvennyolc évesek most a fiúk, ami azt jelenti, sikerült. És akkor most az eleje: szörnyen nehéz volt, hatalmas harcot vívtunk érte.”

Azt is elmondta, hogyan élte meg, hogy a Madách Színház új profilt kapott:
„Nagyon nehéz időszak volt mindkettőnknek. Nem igazán találtuk már a helyünket a Madáchban, hiszen musicalszínházzá alakult át. Emlékszem, álltunk Péterrel a szobában, és mindketten úgy éreztük, nincs már ott maradásunk. Bevallom: megalázó pillanat volt. A mai napig nem hiszem el, hogy ne fért volna el néhány prózai előadás a színpadon. Volt ebben némi hazugság, azt pedig nem lehet tűrni, főleg, ha az ember az idegrendszerével, a szívével és a szenvedélyével dolgozik. Álltunk otthon a szoba közepén, és Péter egyszer csak kettétépte a szerződését, majd én is az enyémet, s ezután nem beszéltünk többet erről, hanem útra keltünk Sopronba. Öt évig utaztunk oda-vissza csütörtöktől vasárnapig, közben születtek az unokáink, meghaltak az édesanyáink. Zsúfolt öt év volt, de boldogok voltunk, mert azt csináltuk, amit tudunk, és nem kényszerültünk másra. Ez a lényeg a művészetekben: azt csináld, amit tudsz.”