Piros Ildikó nemrég kerek évfordulót ünnepelt, a színésznővel beszélgetett a Papageno oldalán Rácz Ráhel hivatásról, családról, csodálatos női szerepekről. Lapszemle.

A teljes interjú itt érhető el. 

„A jó kedély poggyászát hoztam magammal” – nyilatkozta egy régebbi interjújában. A kérdésre, honnan ered ez a kedvesség, erő, harci kedv, amelyet képvisel, Piros Ildikó elmondta:

„Erről eszembe jut egy példa, a színház síró-nevető maszkja. Az ember magában hordozza a drámát és a vígjátékot, és egy jó színészben bizony mindkettőnek egyformán meg kell lennie. Abszolút vidám, gondtalan, boldog gyermekkorom volt tizenhárom éves koromig, édesapám haláláig. Három kislány maradt apa nélkül édesanyámmal és a nagytatával. Siratom, amióta élek, és a drámáknál mindig valahol a háttérben volt. Erőt kovácsoltunk a tragédiából, s mind a három lány rendkívül erős lett az életben és a pályájukon. Mindenkinek van választása, melyik útra lép: sajnáltatja magát vagy kezébe veszi a sorsát. Egy óriási pofon nem feltétlenül kell, hogy a világ végét jelentse. A nehézségek idővel általában az önsajnálat vagy a harcosság felé terelnek. Én Pallasz Athéné vagyok! (Nevet) Van egy édes mondás, miszerint a nő fiatal korában Aphrodité, a szerelem istennője, középszakaszban Héra, a házi tűzhely őrzője, idősebb korában pedig a harcos Pallasz Athéné, aki bölcs, érett, sisakban, pajzzsal áll. Változásban élünk, minden mozgásban van – erről szól többek között Liv Ullmann csodálatos könyve is. Ha az ember képes kapcsolódni a változásra, akkor mindig benne marad az az erő és energia, amely átlendíti, átsegíti az akadályokon.”

A színésznő arról is beszélt, miként tudta összeegyeztetni a családi életet a pályával: „Részemről sohasem működött az a lét, hogy csak a művészetnek és önmagamnak élek, nem. Az viszont sokkal inkább, hogy éltünk valahol Budán, voltak gyermekeink, akiket el kellett „szórni” óvodába, iskolába – akkoriban még bőven autó nélkül –, meg kellett főzni az ebédet, egyben kellett tartani a családot lelkileg-szellemileg. Délelőtt próba, utána televízió vagy szinkron, aztán a gyerekeket ismét összeszedni, este vissza a színházba. Mindenben segítségünkre volt egy fantasztikus nagymama. Természetes, gyönyörű, magától értetődő volt az egész. Pusztán a szervezésen múlt minden, és ez ma is így van, hiszen csodálatos unokáink vannak! Még egy fontos dolog. Nálunk soha nem volt szó az anyagiakról, ki volt iktatva ez a ma egyre inkább kardinálissá váló kérdés: „mid van”. Mim van? Mink volt? Boldogság, család, munka, szeretnek az emberek. Mi kell több? Ezek óriási értékek.”

A színésznő azt is elárulta, nem vitték haza férjével, Huszti Péterrel a munkát, ketté tudták választani a színházi és a családi létet.

Arról is mesélt, hogy nem ismerték mélyebbről egymás privát életét a kollégákkal annak idején a Madáchban: „Nem jártunk össze, de amikor a színpadon álltunk, egymás szemébe nézve többet tudtunk meg a szerepen keresztül egymásról és egymásból. A színpadon ott volt minden. A színész titkai mélyek és sosem kimondottak, még egy próbán sem. Abból dolgozunk. Ha egy szerepet összerakok, nagyon mélyen ások le magamban. Hiába egy aprócska szelete a színésznek a megformált karakter, az én energiám, gondolkodásom hatja át.”