December 23-án született Piros Ildikó Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő, érdemes művész. Múltidéző összeállításunkkal köszöntjük.

A kecskeméti születésű színésznő már négyéves korában színpadon játszott, később zongora- és táncórákra járt, imádta a verseket, irodalomtanár szeretett volna lenni. Érettségi után mégis a Színház- és Filmművészeti Főiskolára jelentkezett. 1970-ben együtt végzett Kern Andrással, Sunyovszky Szilviával, Bodnár Erikával, Verebes Istvánnal. Harmadéves főiskolásként főszereppel mutatkozott be a Madách Színházban, ahol diplomája megszerzése után végleges szerződést kapott. Harminchét éven át, 2007-ig volt a társulat tagja, azóta örökös tag. 2007 és 2012 között a Soproni Petőfi Színház társulatának tagja volt, 2010-től a Turay Ida Színház társulatában is játszik.

Színpadi szerepkörét meghatározta finom szépsége, a lényéből áradó szelídség és tisztaság. Nemcsak ő volt hűséges a Madách társulatához, hanem a színházi vezetés bizalma is töretlen volt iránta az elmúlt évtizedekben. Minden téren bizonyíthatott: klasszikus és modern drámák hősnőit formálta meg sikerrel, vígjátékokban, tragédiákban egyaránt szerepet kapott. Hosszú pályafutása alatt egy darabban több szerepet is eljátszhatott. (Az Ármány és szerelemben például fiatalon Lujzát, később pedig Lady Milfordot alakította.)

Jelentősebb színpadi szerepei: Lujza (Schiller: Ármány és szerelem), Nyina (Csehov: Sirály), Desdemona (Shakespeare: Othello), Mira (Sarkadi Imre: Elveszett paradicsom), Lisbeth (Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja), Ophelia (Shakespeare: Hamlet), Mária Lujza (Rostand: A sasfiók), Gertrúd, dán királyné (Shakespeare: Hamlet), Mauks Ilona (Görgey Gábor: Mikszáth különös házasságai), Marlborough hercegné (Scribe: Egy pohár víz). Számos filmben és tévéjátékban láthattuk: A veréb is madár (1968), Hahó, Öcsi (1971), Lila ákác (1972), Macskajáték (1974), Gyertek el a névnapomra (1983). Egyik főszereplője volt a Rózsa Sándor és a Kisváros című televíziós sorozatoknak, ő játszotta Zsuzsannát, a diakonisszát Szabó Magda Abigél című regényének nagy sikerű tévéváltozatában.

Elsősorban színpadi színésznőnek tartja magát. Hisz abban, hogy a harmadik évezred elején is van küldetése a színháznak, hogy a színésznek a következő nemzedéknek is át kell adnia a játék örömét és hitét. A szép nyelven “beszélő” színházat szereti, “ahol nemes műveket nemesül tolmácsolnak”, de a modern dolgokra is nyitott, 2016-ban például Kovács Ákos Ugyanúgy című dalának videoklipjében is szerepet vállalt.

2000 és 2014 között színészi játékot tanított a Magyar Táncművészeti Főiskolán. Férjével, a szintén Kossuth-díjas Huszti Péterrel negyvennégy éve élnek együtt, a színpadon is számos szerelmespárt alakítottak. Legutóbb Alekszej Arbuzov Kései találkozás című darabjában egy idősebb pár, a hóbortos cirkuszos nő és a mogorva professzor egymásra találásának történetét mesélték el.

Művészi munkáját 1982-ben Jászai Mari-díjjal, 2003-ban érdemes művész címmel ismerték el. 2012-ben Kossuth-díjjal tüntették ki “a lényéből áradó szelíd tisztasággal megformált színházi és filmszerepeiért, sokoldalú, nagy sikerű művészi pályafutása elismeréseként. 2014-ben megkapta a Magyar Művészeti Akadémia Tolnay Klári-emlékérmét. 2017-ben Arany Medál életműdíjat kapott.

Vidék: Mivel én vidékről érkeztem, ahol az emberek közel élnek egymáshoz, először megdöbbentett, hogy a fővárosiak mennyire elszigetelődnek egymástól, viszont azzal is rögtön szembesültem, hogy rengeteget tudok tanulni abból, ahogy itt zajlik az élet. Bár az otthonról kapott csomagomban hoztam szeretetet, biztatást, lelkesedést, kitartást, mégis azt hittem, hendikeppel indulok az osztálytársaim között, mert még nem láttam igazi pesti színházat, ezért aztán minden este rohantam a kollégiumból előadást nézni – akkor fedeztem fel azt a gazdagságot, amit a színház jelent.

Bordó függöny: Érzékeny, sírós, gyenge kisgyerek voltam. Csak akkor mutatkozott bennem erő, amikor verset mondtam. Édesanyám be is vitt a kecskeméti színházba, Radó Vili bácsihoz, ahol négyévesen Gombácska, majd nyolcévesen Tündérke szerepében léptem fel. Amikor szavalóversenyeket nyertem, éreztem, hogy a bordó függöny a hátam mögött biztonságot ad. Megértettem valamit abból, micsoda lehetőség egy író szavaival megszólítani több tucatnyi nézőt az emelt térben úgy, hogy közben egyes szám első személyben beszélek. Azok az energiák, amelyek az első fellépések alkalmával felszabadultak bennem, megállíthatatlan folyamatokat indítottak el a lelkemben. Így lett a színház az álmom, az utam, amiről a legnehezebb helyzetekben sem lehetett eltéríteni.

Titok: Ha elégedett lennék magammal, akkor örökre itthon maradnék. Még mindig szeretném megfejteni a színház titkát, még mindig van mondanivalóm, még mindig szeretném megfejteni mire vagyok képes. „Isten mindig a tenyerén hordozott”, csodálatos harminc évet töltöttem a Madáchban, de nem tudom azt mondani, hogy elég volt a színházból.

Játék: Játékos ember vagyok. Én otthon is mindig játszottam a gyerekekkel, most az unokáimmal játszom és ez a legnagyobb boldogság. Focizom Budával, Forma1-es autókkal versenyzünk, Jankával táncolunk, az ágy nálunk kalózhajó és a narancssárga lepedő a vitorlás, megtámadjuk az „ellenséget”, Péter biciklijét, és még sorolhatnám. A játék szinte minden pillanatunkban jelen van, a születésünktől kezdve végigkísér az utunkon és én egyáltalán nem bánom, ha nem a színpadon zajlik, mert számomra nem a tetszeni akarásról szól. Én például sokáig nem szerettem meghajolni a színpadon, mert úgy éreztem, ez nem tartozik a szerephez. De egy idő után megértettem, a köszönet megnyilvánulásáért hálával tartozom és akkor be tudtam fogadni a felém áramló szeretetet

Mesterség: Mindig irritált az a partner, aki „dobja a szerepet”, aki nem veszi komolyan a munkát, aki nem hajlandó tudomásul venni, hogy a közönség nem csak a szerepet, hanem a mögötte lévő embert is érzékeli. Az alázat és az odaadás az alapja ennek a megfoghatatlan mesterségnek, amit egész életünkben tanulunk. Mielőtt fölment volna a színpadra, Psota Irén azt mondta, hogy „a nullán vagyok”, onnan építette fel a szerepeit. Ennek tudatában én is igyekeztem esténként újra és újra mércét állítani magamnak.

Mítikus valóság: Ma divat csúnyán beszélni, meztelenkedni, vadulni, direkt politizálni a színpadon. Azt hiszem, ez nagy baj, mert a színháznak nem az a dolga, hogy az arcunkba tolja a hétköznapi valóságot. Erre van a tévé. A színház mítikus valóságot teremt, rendeltetése, hogy felemelje a nézőt és az alkotót. Egy dráma és egy komédia is nyújthat katartikus élményt, nem a műfaj a lényeg, hanem az, hogy mit közvetít az előadás, hogy a színpadon túl életre kelt-e valamit a szívekben. Ha a produkciót átszövi a durvaság, a trágárság, akkor nem alkalmas erre. A mi generációnk még a titkokból építkezett.

Magasugrás: A Madách Színházban eltöltött 37 évem alatt Ádám Ottó rendező-igazgató pontosan tudta, hogy a vezető színészeknél évadonként egy-két magasugrás lehetséges. Akkor ezt bírtam, de ma nem vágynék rá. Hetvennégy főszereppel a hátam mögött semmiféle hiányérzetem nincs. Elfogytak azok a darabok, melyekben játszhatnék. Szépen lecsengett a színházi életem intenzív időszaka. Nekem az nem tetszik, ha valaki öregkorában is fel akarja dobni a lábát az orráig. Gondolkodó, kreatív emberként állandóan mocorgok, keresem azokat a másfajta kihívásokat, melyekben részt vehetek. Ha felfedezem a játék lehetőségét, akkor a legextrémebb feladatokba is belevágok.

Szint: William Shakespeare mindent megírt az emberekről, személyiségükről és lelkükről – ha egy az egyben játsszuk el, akkor is áthallásosak a darabjai. Sokkal nemesebbek ezek az anyagok annál, mintsem hogy szájbarágósan, kifordítva adják elő őket. Félre ne értsen, azt nagyon szeretem, amikor például a térrel és idővel játszva, jelmezként modern ruhákat használva állítanak színpadra mondjuk egy Shakespeare-darabot. A színpadi ordenáréság és trágárság viszont zavar – lehet, hogy konzervatív vagyok, de ezzel a baráti körömben mindenki ugyanígy van –, és úgy gondolom, hogy a mai világban a színházat, amelynek pozíciója épp olyan fajsúlyos az életben, mint egy prédikátoré a szószéken, vagy egy tanáré a katedrán, nem szabad az utca szintje alá vinni.

Tér: Nem szeretem azt a fajta színészt, aki csak odaáll, és várja, hogy a rendező mindent megmondjon neki. Én, főleg amikor fiatal voltam, sokszor jártam a saját utamat: olyan színésznek tartom magam, aki, amikor bemegy tízkor a próbára, folyamatosan próbálja érvényesíteni a saját ötleteit is – még akkor is, ha tudom, hogy ez olykor nyűg a rendezőknek, bár szerencsére a legtöbbször hagytak számomra teret. Nagy fájdalmam ugyanakkor az, hogy nagyon kevés rendezővel dolgoztam együtt a pályám során, többekre kíváncsi lettem volna. Sajnálom, hogy ilyen zárt módon zajlott a pályafutásom nagy része – harminchét évig voltam a Madách társulatának a tagja.

Szerepálom: Nincs szerepálmom, sose volt. A szerepeket mindig kaptam, és próbáltam azokkal megbirkózni. Amikor fiatal voltam, a nagy hősnő szerepeket játszottam, középkorúként jeles anyákat, és közben rengeteg vígjátéki karaktert formáltam meg. Mindig utolért a megfelelő koromban a megfelelő szerep. Körülöttem a tehetséges emberek, az egykori mestereim úgy adták a szerepeket, ahogyan kellett. Én soha nem mentem szerep után. És nem is fogok. Vagy utolér még valami, vagy nem.

Közönség: Ugyanúgy, ahogy minden előadás más, úgy minden közönség is különbözik – más az összetételük, és máshogy hatnak egymásra is. Sopronban tapasztaltuk, hogy a premierközönség néma csendben nézett végig egy vígjátékot, mi aggódtunk, hogy mi lehet a baj, a végén pedig olyan hatalmas ünneplést kaptunk, hogy alig tudtunk hazamenni. Kiderült, hogy egyáltalán nem volt baj, sőt: nagyon figyeltek és a látottak hatása alá kerültek… Minden nézőnek éppúgy megvannak a maga álmai és vágyai, amit, mint Szabó Magda Abigéljében a matulás lányok, beledobnak a szobor korsójába… A közönséget nem szabad lebecsülni; éppen ellenkezőleg fel kell értékelni őket, hiszen mindent tudnak, minden szempillantásunkat érzik…

Szépség: Irritált, ha leírták a riporterek, hogy szép vagyok. Nem szerettem, nem tartottam fontosnak a pályámon. Ennyi idősen pedig már különösen nem ezzel foglalkozik az ember. Sokat foglalkoztam művészettörténettel, és ebből a szempontból tartom fontosnak csak a szépséget. Umberto Eco A szépség története című könyve idézetekkel együtt arról szól, hogy mely kornak miféle elképzelése volt a szépségről. Nekem például nem a milói Vénusz, hanem willendorfi Vénusz a kedvencem, ami ugye torz. Ám, ha jobban megfigyeljük, tanulmányozzuk, már észrevesz-szük benne mindazt, amiért készült, amiért idea volt egy időben. A színpadon, egy emelt téren, ahol leéltem az életem az elmúlt ötven évben, is érvényes az: a tehetségtelen csúnya lesz, mert nem a belső világát vetíti ki a szerepeire, a csúnyácskának vagy szürkének tartott tehetség pedig hirtelen ragyogni kezd.

Út: Nagyon jól érzem magam. A színház mindig egy nagy lélegzés, az újrafogalmazás művészete, az élet pedig egyszerűen szép a maga színeiben. Mindig a magam útját járhattam, amit a sors, a jó Isten kijelölt számomra, és azon mehettem végig.

Hobbi: Rám jellemző egyfajta fiús érdeklődési kör. Olyan alkat vagyok, aki mindig építkezne, dolgozna a munkással, takarítana a takarítóval. Negyven éve figyelem a házakat, ablakokat, ajtókat, tetőket, falakat, oszlopokat az utcákon. Nagyon érdekel az építészet, lenyűgöz, amolyan Kőműves Kelemenné vagyok a kis balatoni présházunknál is. Nem tud annyira lekötni, hová akasszam a képet a falra, de az, hogyan fúrják a kutat az udvaron, mindig vonzott. Képes vagyok órákig ott állni a mesterek mellett.

Tanítás: Én valóban tanár akartam lenni. Csak aztán megfordult az élet. Tanulok egy mesterséget, még mindig csak tanulom, és most ezt tanítom. Ezek a 17-18 éves balettos gyerekek nem teljesen amatőrök, mert kilenc évig táncolnak. A lábukban van a ritmus. De a produkció alatt mindig csöndben vannak. Én kinyitom a szájukat, nyitogatom a szelepeket, játszunk, újra gyerekek vagyunk. Nagy boldogság, hogy az lettem, aminek indultam valaha. Tanár lettem, csak éppen előtte megtanultam egy mesterséget, és azt tanítom.

Tanulás: Éppen babát vártam, amikor beiratkoztam különböző egyetemekre. Soha nem voltam elégedett magammal, úgy éreztem: senki vagyok, és semmit nem tudok. Ez hajtott mindvégig. Újratanulom akár a természetrajzot, az állatvilágot, a művészettörténetet, mert minden művészet összefügg. Újratanulom a zenét. Egy színésznek mindegyik témakörhöz értenie kell. Én éjfélig olvasok. Gyakran gondolom, hogy még mindig a nullán vagyok. Az embernek művelnie kell magát.

Hűség: Én már tizennyolc évesen filmeztem, tehát még nem is kerültem be a főiskolára, amikor már megvolt az első filmszerepem. Szerintem kiválasztott voltam, de soha nem éltem ezzel vissza, mindig elfogadtam azt, amit kaptam. Megpróbáltam azon belül, a tehetségemhez mérten teljesíteni. Egy biztos: elég hűséges ember vagyok, mindenféle szempontból. Ez talpig nehéz hűség, sokkal nehezebb hűségesnek lenni, mint hűtlennek.

Madách: Anno, a Madách Színházban, ahol 1968-69-ben kezdtem, egy fantasztikus társulat működött, Tolnai Klári, Pécsi Sándor, Gábor Miklós, Vass Éva, Domján Edit, Psota Irén. Óriási nevek, Ekkor a mi fiatalabb generációnk, az osztálytársaink, a nagyok alá úszott, és velük együtt tanultuk a mesterséget, férfi ágon Huszti Péter, én, mint a partnere, és Sunyovszki Szilvia, Papp Jancsi, Schütz Ila. Figyeltük az elődeinket. Kiss Manyival játszottam. Tehát olyan mesterekkel, akik tovább nevelték az új generációt. A négy év főiskola semmire se jó, amiért én valaki lehettem, az ezért történt, mert Ádám Ottó akkoriban egy újabb társulatot épített, és én ebbe kerültem be. Ott kellett hősnő, kellett karakter. Schütz Ila volt a karakter. Ez egy nagyon természetes folyamatnak számított régen, amikor jól gondolkoztak a színházról. Ma már egy-egy darabra állnak össze a társulatok, ez egy más világ, amivel egyébként nem értek egyet. Az igazi színház az volt.

Smink: Nem szeretem a sminket. Úgy utálom a festéket, hogy például most sincs nálam. Olyan vagyok már, mint Tolnay Klári, aki egy szemceruzával és egy rúzzsal élte le az életét. Nagyon keveset festem magam. Egy kis alapozó, mert nem kell álorcát, maszkot festeni. Esetleg a hajamat egy kicsit másképp fésülöm egy szerepnél, de nem nagyon kell. Pont ez a szerepköröm. Maradok. Én már ennyi vagyok. Én így jöttem.

Nagymama: A nagymamaság a legszebb dolog. A legnagyobb ajándék életemben az volt, amikor a két fiamat szültem. A másik boldogság, amikor láttam a két fiam arcát, amikor megszületett a gyerekük. Ott voltam a váróban, apás szülés volt, és amikor megmutatták a képeket, amikor kibújik a gyerek, soha ilyet nem láttam, hogy a két fiam milyen boldog volt. A jó Isten még ezeket az ajándékokat is megadta. Márai Sándor írta: észre kell venni a szép pillanatokat, mert különben boldogtalanok leszünk, mivel több a nehézség és a fájdalom. Tehát nagyon becsülni kell a boldog pillanatokat, és ebből nekem rengeteg van.

Forrás: MTVA, Színház Online / Színház.org, Képmás.hu, Színház.hu, 7óra7, Szabad Föld, cegledinfo.hu,