Soha nem a siker érdekelte, árulja el, kizárólag a játék. A fontos az volt, hogy részese lehessen annak a titokzatos, izgalmas világnak, amit úgy hívnak: színház. Pogány Juditot a Nők Lapja kérdezte.
A Nemzet Színésze címről szólva elsőként arról kérdezték, milyen érzés a legjobb tizenkettő között lenni: “Óriási megtiszteltetés! El sem akartam hinni, csak habogni tudtam, amikor Vidnyánszky Attila felhívott. Aztán pörgetni kezdtem a fejemben a neveket, akik szóba jöhettek volna rajtam kívül. Legalább tíz színészt fel tudnék sorolni, akik megérdemelték volna.” Az nyugtatott meg, hogy a tizenegy művész közül, akik maguk közé választottak, tízzel már játszottam együtt a pályám során, tehát ismertek, és úgy látszik, elfogadtak. “
Azt is hozzátette: “Mari elvesztése akkora fájdalom, hogy nem lehet kiheverni. Örömmel visszaadnám az elismerést, ha újra itt lehetne velünk. (…) Van egy szerepem Szabó Magda Az ajtó című regényének színpadi feldolgozásában, Emerenc. Hatalmas feladat, komoly koncentrációt igényel, színészi pályám összefoglalásának tekintem. Talán méltó arra, hogy Marinak ajánljam, tisztelgésül az ő végtelen tehetsége, hivatástudata és embersége előtt. Az előadás estéin meggyújtok egy mécsest, és rá gondolok. Mióta meghalt, Molnár Piroskával naponta többször is beszélünk telefonon. Csak annyit, hogy van a másik. Ő volt ennek a hármasnak a központi figurája, fontos, hogy mi megmaradjunk egymásnak.”
A kérdésre, gondolta-e valaha, hogy ilyen magasra repül, kifejtette:
“Soha át nem futott a fejemen. Meddig repülök?! Tizennyolc éves koromban olyan mérhetetlenül vágyakoztam a színház után, hogy ha csak takarítónőként is, de a falakon belülre kerüljek, hogy azt el sem tudom mondani. Kaposváron nőttem fel, aztán évekre elkerültem onnan, de amikor az érettségi után visszatértem, és elhelyezkedtem adminisztrátorként a megyei bíróságon, mindennap a színház parkjának járdáján gyalogoltam haza. Alkonyatkor, amikor kigyúltak az épületben a fények, elképzeltem, vajon mi lehet az ablakok mögött. Mondjuk, a legfelső emeleten. Most már tudom, a mosoda volt.”
Azt is elárulta, a család, az ismerősök, mindenki csak lebeszélni akarta a pályáról: “Nem csoda, rám néztek, és egy zárkózott kislányt, egy szürke verebet láttak, nem voltam színésznek való. Csak belül, az idegrendszerem… Gyerekkoromban megérintett egy színpadi varázslat, és attól kezdve én csak színházasdit akartam játszani.”
Arról szólva, mit láthatott meg benne Zsámbéki Gábor rendező, aki kiválasztotta a Várj, míg sötét lesz című előadás egyik főszerepére, úgy nyilatkozott:
“Hogy a János vitéz kórusában valódi könnyekkel sírtam… Amikor gyámszülőkhöz kerültem, szorongó gyerek lettem, egyáltalán nem tudtam aludni. Alig vártam az estét, amikor végre egyedül maradhatok, és elkezdhetek történeteket szőni. Minden szereplő élethelyzetét mélyen átéltem. Mintha csak a színházra edzettem volna. Négy évig alig aludtam. Egész életemben bírtam a nem alvást, ennek iszom most a levét, mert túlhasználtam a szervezetemet, de legfőképpen a szememet. Könyvet már nem is tudok olvasni, és ez nagy veszteség. De visszatérve a gyerekkori álmatlan éjszakákhoz, felnőtt fejjel már tudom, hogy akkor éreztem meg: az az erős koncentráció, amivel képes vagyok beleélni magam egy másik ember helyzetébe, ez a képesség lesz az, ami pótolhatja a hiányzó fizikai adottságaimat, tehát mégiscsak jogom van megcélozni a színészi pályát.”
A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.