Végtelen fájdalommal töltötte el Csomós Mari halála, akivel mély barátságot ápolt – mondta az InfoRádiónak adott nagyinterjúban Pogány Judit. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművészt Csomós Mari halála után választották a Nemzet Színészévé, ezért csak hetek múlva, pályatársa halála miatt érzett fájdalmának enyhülése után tudta megtiszteltetésként fogadni a címet. Arról is beszélt, hogy kinek a meglátásaiban bízik, mikor döntene úgy, hogy abbahagyja a pályát, de azt is elárulta, mit tanácsolna most egy színészi pályára készülő fiatalnak. Lapszemle.
Tavaly december 15-én választották a Nemzet Színészévé. Ennek kapcsán Pogány Judit elmondta:
“Megtudni nagyon bonyolult és összetett érzés, mert maga ez a cím, ez a megtiszteltetés – mert nem mondanám díjnak – úgy születik, hogy a 12 választott tag egyike meg kell hogy haljon ahhoz, hogy egy következő embert beválasszanak, vagyis keserű is az öröm. De az, hogy Csomós Mari halt meg, nekem nagy veszteség és fájdalom volt. Amikor megtudtam, hogy a Mari meghalt, két napig nem nagyon voltam eszemnél. Egyszerűen annyira fájt, hogy nem tudtam a bőgést valahogy lecsitítani, gyakorlatilag két napig nem tudtam magamon uralkodni. Nagyon mély és nagy barátság volt.”
Arról szólva, honnan van energia, motiváció, hogy egy színész a nagyon fárasztó munka során is mindig tovább menjen és csinálja a feladatait, amivel megbízzák, vagy amit vállal, Pogány Judit kifejtette:
“Szerintem fiatalabb korban az ember az a bizonyos »Ide nekem az oroszlánt is!« típus. Még ha van is esetleg fizikai vagy akár néha tán szellemi fáradtság is, de azt nem lehet érezni, lényegében nem mérhető, hanem állandóan újra és újra, még többet játszani akar, mindent eljátszani. De eltelik az élet – én azt hiszem, hogy 68 éves koromban kezdtem először érezni azt, hogy fáradt vagyok. (…) Játék közben már az van, amit aznap a figura miatt éreznem kell. És hát vigyázni a kontrollra, hogy annyira sose öregedjek meg, hogy elveszítsem a kontrollt, az nagyon fontos! Sőt, nekem van egy-két megbízott kollégám, akiknek nagyon adok a véleményére. Ilyen például Ascher Tamás, vagy itt a helyszínen Zsámbéki Gábor, de Gáspár Ildikó is, akik szólhatnak, ha én már túl modoros leszek, tehát ha elvesztem az önkontrollt, akkor rám kell majd szólni.”
Arról is mesélt, hogy maga az az izgalom amit színésznek lenni jelent egészen kicsi gyerekkorában már felütötte a fejét: “Amikor a nevelőanyám elvitt először 3 évesen, aztán 5 évesen színházba.
Hogy milyen ösztönből kifolyólag, erre nincs igazi magyarázat, ez egyszer csak jelentkezik, és szinte torokszorító módon tudja hajtani az embert.”
“Azt gondolom, hogy az ember az élete végéig, tehát a pályája utolsó napjáig nem érzi azt, hogy most jó helyen vagyok, és de elégedett vagyok, boldog vagyok, jókat játszom és tudom is játszani. Az egész életünk egy várakozás, egy igyekvés, teljesíteni vágyás, megfelelni vágyás. Közben jönnek a sikerek, jönnek az örömök, ami nagyon jó érzés, de amikor a következő szerepet megkapom, akkor nem nulláról, hanem mínuszból indulok újra.
Hiába raktam le bármit addig az asztalra, a következő szerep megint ugyanolyan kiszolgáltatott helyzet, megint ugyanúgy meg kell felelni, megint bizonyítani kell.
Amikor valaki Kossuth-díjas, akkor sem mondhatja azt, hogy na, beérkeztem, de jó, most már azért jó vagyok. Nincs ez a megállapodás. (…) Mindig lázasan és őrjöngve kell tudni szeretni a színházat. És az a hajtóerő, amivel az ember alámegy és mgadja magát, hajlandó dolgokra, ami nem jó neki, valami terhes vagy megterhelő. Mindent ki kell bírni a színházért.” – fejtette ki a Nemzet Színésze.