Azt hisszük, ismerjük, mert látjuk színházban, moziban, tévében, ráadásul a saját közösségi oldalain is vicces közvetlenséggel kommunikál. Amikor azonban beszélgetésre kerül a sor, kiderül, milyen sok mondanivalója van az élet nagy kérdéseiről is. Pokorny Liát a Nők Lapja kérdezte.
A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.
Nők Lapja 2023.11.29 – 12,13,14,15. oldal
Egy kerekasztal-beszélgetésen lelkesedéssel mesélt arról, mennyivel jobban érzi magát ötven fölött. A kérdésre, mi a titok, Pokorny Lia elmondta:
„Én sem gondoltam, hogy így lesz, de érdekes módon ezerszer jobban szeretem például most a testem, mint huszonévesen, pedig a bőröm, az izmaim, az ízületeim, az anyámkínja, minden jobb volt, és mégis! Szeretettel nézek az akkori önmagamra, de nem cserélnék vele, mert sokkal teljesebbnek érzem magam most. Ehhez hozzájárult sok-sok illúzió elvesztése, kellettek a tapasztalatok, hogy ne áldozatként kezeljem magam bizonyos helyzetekben. Rendet kellett tennem odabent, hogy ne mindig mástól függően érezzem magam szerethetőnek.”
„Olyan volt, mintha egy vonaton száguldottam volna egy szédületes tájon keresztül, itt óriáskerék, ott cirkusz; bulizó, táncoló emberek szállnak fel, hatalmas a hangzavar. És akkor hirtelen, ötvenéves korom körül – ez nem a számon múlik, csak nekem pont akkor sűrűsödtek össze a dolgok – egyszer csak kiért a vonatom egy nyugodt síkságra. Néha elsuhan mellettem egy fa, a távolban szépek a hegyek, beszáll egy-egy ember a kupéba, csend van, de ha egymás szemébe nézünk, annak már súlya van. És én annyira hálás vagyok azért, hogy így alakult. Tudatosan vagdosok le mindent, amit csak azért tennék, hogy megfeleljek, mert nem akarom, hogy ezek a helyzetek berántsanak abba a mókuskerékbe, amelyikben megint csak iparkodnom kell. Most a csönd szépen elkezdi átvenni a hatalmat” – fejtette ki a színésznő.
Azt is elárulta, már nem ijed meg az egyedülléttől: „Most írok egy monodrámát A majdnem tökéletes boldogság receptje címmel, az az egyik témája, hogy az emberek mennyire félnek a magánytól, már a szótól is, pedig sok lehetőséget rejt, és az egészet lehet öniróniával, humorral kezelni. Én határozottan megszerettem a magány szót, mert benne van, hogy magammal, magamért. Azért is érdemes megszeretni önmagunkat, mert kapcsolódni is úgy tudunk igazán. Rendkívül fontosnak tartom, hogy fölépítsünk egy belső bázist. Körülöttünk forr a világ, és ha magunkat elveszítjük, akkor mi marad? Az előadást tavasszal tervezzük bemutatni, már ezerrel zajlanak az előkészületek” – fejtette ki a színésznő.
Arról szólva, szerintem mi a legfontosabb az életben, úgy fogalmazott:
„A belső szabadság. (…) Amikor nem jó valami, akkor a környezetünket szeretnénk megváltoztatni, hogy végre jobban érezhessük magunkat. Viszont ha meghúzzuk a határainkat, és kijelöljük, nekünk mi fér bele, és mi nem, akkor végre minimalizálhatjuk azokat a köröket, amelyek viszik tőlünk az időt és az energiát.”
Arról is beszámolt, hogy egyre inkább úgy érzi, az a fajta színház érdekli, ahol közösséggé kovácsolódnak az emberek: „Ahol intimitás van, ahol reflektálni tudunk egymásra. Azt tapasztalom, a nézőknek fontos, hogy olyan dolgokról beszéljünk a színpadon, amelyekben érintettek, hogy érezzék, hozzájuk szólok, az ő problémáikról mesélek, megértem őket, nincsenek egyedül, sőt akár megoldást is kapnak a kérdéseikre, amelyekre még nem találtak választ. Óriási a mentális feszültség a világban, és a nézők hálásak, hogy egyszerre tudunk nevetni és megérintődni, ez történik a Válótársas és a LIAison című darabokban is. Kezdek eltávolodni a klasszikus színháztól, az idei évadra hat új produkcióba hívtak játszani, de nem vállaltam el egyiket sem, mert úgy érzem, nem tudok visszatérni olyan keretek közé, amelyekben nagyon elfáradtam. Elkezdtem visszahúzódni, más dolgokat kipróbálni.”
A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.
Nők Lapja 2023.11.29 – 12,13,14,15. oldal