Az, hogy novemberben ötvenéves lesz, elképesztő – de tény. Lia mindezt áldásnak tekinti. Tapasztalatból mondja: ha rendbe merjük tenni az életünket, az bizony csupa jót eredményez.
A teljes interjú itt érhető el.
„Tavaly márciusig mindig csak mentem, rohantam… Nem tudtam másra gondolni, mint a következő lépésre. Nem volt időm körbenézni se, hogy egyáltalán jó úton járok-e. Aztán miután befékezték az életünket, a kezdeti szorongás után már hálás voltam, mikor kitaláltam, mire fogom használni ezt az időszakot; arra, amire való: a megtisztulásra. Némi önvizsgálat után rá kellett jönnöm: olyan hamuban, pernyében élem a mindennapokat, hogy bizony már nem nagyon kapok benne levegőt. Elhatároztam, nemet fogok mondani a számomra fojtogató helyzetekre, amelyekben sokkal több már az áldozat, mint az öröm” – mesélte Pokorny Lia.
„Megvizsgáltam, elemezgettem magamban a szakmai és a privát kapcsolataimat, és rá kellett jönnöm: van, amelyben olyan szinten kell megfelelnem, ami nekem már több mint nem komfortos. Sokkal inkább megnyomorító. Persze próbáltam ezeket a kapcsolatokat először rendbe hozni – a konfliktusokat is felvállalva, de tiszta szándékkal –, kompromisszumokat kötni. De aztán megértettem, hogy vannak menthetetlenek. Ez persze azt a fájdalmas szembenézést is jelentette, hogy vajon miért kerültem ebbe a helyzetbe. Hogyan tudom ezt a jövőben elkerülni, miként ne lépjek még egyszer ugyanabba a folyóba. Az elmúlt egy évben több embertől váltam meg, mint amennyi ›szakításban‹ egész életem során részem volt az élet legkülönbözőbb területein. Bár egy lezárásokkal teli éven vagyok túl, de ettől sok energiát, nagy szabadságot és önbizalmat kaptam. Mert ha te magad változol, változnak a kapcsolataid is” – fejtette ki a színésznő.
Lia tavaly télen, egy olaszországi útja során tapasztalta meg testközelből, hogy meg lehetne másképp is élni a nőiességet mindannyiunknak, „össztársadalmilag”. Ebből (is) sok ihletet merített: „Egy étteremben vacsoráztunk, ahol rajtunk kívül volt egy nagyobb, idősebb társaság. Az ott beszélgető hatvan körüli nők mind elképesztően önazonosak és vagányak voltak: fantasztikus ruhákban, őrületesen jó szemüvegekben, vadítóan piros rúzsban tündököltek. Beleálltak a korukba, nem bújtak el, igaz, nem is lett volna miért. A gyönyörű, magabiztos mosolyuk mellett senki észre sem vette a szarkalábaikat. Lubickoltak a nőiességükben. Rajongva nézték őket a férjeik, sőt, még a pincérek is. Akkor azt mondtam a barátnőimnek: itt a példa, ezért sem hagyhatjuk el magunkat! A mi felelősségünk, hogy mit közvetítünk magunkból, nem zárhatjuk, tehát áshatjuk vagy temethetjük el magunkat, mert elmúltunk ennyi meg annyi. Muszáj megtanulnunk másképp gondolkodni.”