“Nem akartam színésznő lenni, de tudtam, hogy az leszek” – mondja Pokorny Lia. Bár a színművészetire kétszer sem sikerült bejutnia, nem adta fel, megtalálta a helyét és beteljesítette a sorsát.
A Nők Lapja Évszakok kérdezte.
A Nemek és igenek című darabban egy olyan nőt játszik, akit megerőszakoltak, az előadásban egészen megrázó momentumokkal találkozhat a néző. A kérdésre, hogyan készül az alakításra, ha olyan traumát kell bemutatnia, amit még nem élt át, Pokorny Lia elmondta: “Ahogy te is átérezted a szereplő helyzetét, úgy a színészek is, csak közben ők még elő is adják. Az elménk képes arra, hogy olyan dolgokat is át- és megéljünk, amelyek nem történtek meg velünk. Például egy hipochonder is mindig lehetséges valóságokat képzel el, mi, színészek is valami hasonló dolgot csinálunk, csak persze egészséges keretek között. Mély empátiával át lehet érezni, hogy milyen lehet, ha valakivel ilyesmi történik. A színpadon egy lehetséges valóságot teremtünk meg. Gyakran mondom, hogy nekem gyógyszer a színház, terápia, mert például egy ilyen szerep alakításakor felidézek egy csomó olyan helyzetet az életemben, amikor kvázi „megerőszakolva” éreztem magam – úgy gondoltam, hogy le vagyok fogva, meg vagyok bénítva -, a színpadon ezeket az élményeket feldolgozom, mert újra és újra átélem” – fejtette ki a színésznő.
Arról is kérdezték, nosztalgikus alkat-e: “Igen, azt hiszem, ez a korral is jár. Fiatalon még nem nagyon foglalkozik az ember a múlttal, de később már annyi történet halmozódik fel, amire vissza lehet gondolni! Persze közben meg egyre több minden múlik el: egyre többen elmennek, sokkal nagyobb hangsúlyt kap az, amit az ember elveszít, vagy ami véget ér.
Nagy becsben tartom a szép emlékeket, és néha rájövök, hogy voltak olyan dolgok, amiket nem tudtam annyira értékelni, mint kellett volna. Ezért érzem azt, hogy azokat az ajándékokat, amiket most kapok az élettől, száz százalékig magamba kell szívnom, és értékelnem, mert ez a pillanat most van itt, és tisztában vagyok vele, hogy ha majd elmúlik, az mennyire nehéz lesz. Sokkal jobban tudok jelen időben lenni mostanában.”
Ennek kapcsán arról is faggatták, te hogy éli meg a korosodást: “Nyugodtan kimondom, hogy elmúltam negyvennyolc. Az ember nyilván látja a tükörben a változást, de én sokkal jobban érzem magam most, mint huszonévesen.
Nem adnám a jelenemet a múltért, mert annyi mindenért – és ezt jól értsd – megfizettem. A tapasztalás fájdalmas is tud lenni, és azokat a fájdalmakat nem könnyű elfelejteni. Persze biztosan vannak még előttünk fájdalmak és tanulnivalók.
(…) Egy nő leginkább a kétségbeeséstől öregszik. Attól viszont ragyogni tud, ha elfogadja, hogy igen, múlik az idő, változik a teste és egy csomó minden, de mégis meg akarja találni azt, amit élvez az életben. Ettől a derűtől és elfogadástól sugárzik. Én a 70 éves kolléganőimet is gyönyörűnek látom, és imádom a saját korosztályomat is. Annyi mindent megéltek, elfogadtak már, és annyi mindenen túl vannak. Elképesztő gyönyörű nőket látok a korosztályomban, akik nem azzal foglalkoznak, hogy hogyan radírozzák le magukról az időt, hanem azzal, hogy hogyan éljék meg” – nyilatkozta a színésznő.
Annak kapcsán, hogy odafigyel a környezetvédelemre, úgy fogalmazott: “Én vagyok például a 10 Millió Fa nevű mozgalom nagykövete. Meg klímaszorongó vagyok. Tudom, hogy vannak olyanok, akik csak legyintenek erre, de észre kell vennünk, hogy ami most történik, az iszonyatos tempóban zajlik körülöttünk. Rengeteg klímakutatóval és tudóssal beszéltem erről.
Fel kell fognunk, hogy a rengeteg károsanyag-kibocsátást kompenzálnunk kell, és abban mindenki egyetért, hogy ennek legjobb módja a faültetés.
Ki hadakozna az ellen, hogy fákat ültessünk?”
A teljes interjú a Nők Lapja Évszakok magazinban olvasható.
(Nők Lapja Évszakok 2020.03.16 – 10. oldal)