Harmadik önálló estjével Pokorny Lia nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy a nézők kezébe adja A majdnem tökéletes boldogság receptjét – legalább is a cím szerint. A felnőttség felszabadító erejéről és a függetlenségről is kérdezte a művészt a Papageno.

A teljes interjú ITT olvasható.

Sok dolog vezetett oda, hogy Pokorny Lia egyre több önálló dolgot csinál, részben az, hogy szakított a kőszínházi társulati léttel: „Nagyon elfáradtam az elmúlt években. Vágytam arra, hogy az életemnek bizonyos területein már én mondjam meg, hogy mikor, mit, milyen mértékben és hogyan szeretnék csinálni. Ehhez meg kellett teremtenem az önállóságom és a szabadságom. (…) A színházban egyre inkább izgat az, hogy olyan előadásokat hozzak létre, amiben lebontjuk, átjárhatóvá tesszük azt a bizonyos negyedik falat. A színházban általában úgy csinálunk, mintha a nézők és a színészek között egy fal lenne, a nézők bekukucskálnak egy élethelyzetbe, úgy teszünk, mi színészek, mintha ezt nem vennék észre. Én szeretem, ha ez a bizonyos fal nem létezik. Jól esik az intimitás, ahogy a nézőkkel kommunikálok, szeretem ha ők a partnereim az előadáson, ha érzik, hogy a szemükbe nézek, bevonom őket azáltal, hogy egymásra reagálunk, nekik mesélek. Ezt az improvizáció is segíti. A véletlenek, az esendőség, a „csak most, csak itt” fantasztikus fűszer. Segít kinyitni az ember szívét” – mesélte az alkotó.

A majdnem tökéletes boldogságreceptjében nem a saját életét dolgozza fel, de merített témát bőven a környezetéből és a saját életéből is: „Abból indultam ki, hogy kiskoromban elképzeltem egy életet, amit felnőttként élni szerettem volna és elgondolkoztam, hogy valóban ideális lett volna az a „tökéletes” megálmodott élet? És valóban kudarc az, ami nem úgy sikerült? A környezetemben is megfigyeltem, hogy sokan bizonyos feltételhez kötik a boldogságot és ha ez az elvárás nem teljesül, vagy boldogtalanok lesznek, vagy megfeszülnek, hogy mindenáron elérjék azt a valamit, ami nincs és közben elfelejtenek élni.

Egy olyan előadást szerettem volna létrehozni, amiben megmutatom, a főszereplőm hogyan ismeri föl azokat a mintákat, amiket gyerekkorából hozott, hogyan ébred rá, hogy nem tud határokat húzni. Megvizsgálja, mi a kapcsolata a szeretettel, hogyan veszi észre, hogy rosszul szeretni is lehet,és megéli a szembesülést a következményekkel. Fontosnak tartom, hogy ezt a témát igazán, humorral ötvözve lehet befogadni.”