Schneider ZoltánPogány JuditCsikos Sándor
  • facebook
  • instagram
  • 2024. április 16., kedd
    banner_bigBanner3
    banner_bigBanner4

    Politikai Tragédia – Interjú Szikora Jánossal Az ember tragédiája aktualitásáról, külső támadásokról, egy összekapaszkodó társulatról

    2022. április 1., péntek 07:10

    Szikora János rendező Az ember tragédiája aktualitásáról, külső támadásokról, egy összekapaszkodó társulatról és a hiányzó mondat erejéről.

    Viharban, közéleti csatározások közepette Az ember tragédiája előadásával nyílt meg az új Nemzeti Színház. Szikora János rendezővel az előzményekről, a felkészülés katonás rendjéről, a készülő előadás és az épülő színház nyújtotta izgalmakról is beszélgettünk. A nagy napról: 2002. március 15.-ről.


    – Közönség előtt nem is március 15-én játszottuk először! Pár nappal korábban ugyanis fiatalok töltötték meg a nézőteret, végre egyben lejátszhattuk az előadást, és utána egy hosszú, éjszakába nyúló remek beszélgetés következett a diákokkal. Ott volt az egész társulat. Mi tetszett, mi nem? Mi nem érthető? Hol unatkoztak és miért? Engem praktikusan effélék izgattak. Volt még egy kis idő, hogy pár dolgot megfontoljak és változtassak. Lucifer azt mondja a mű végén: „Ébredj hát, Ádám! Álmod véget ért.” Alföldi ugratott ezzel, hogy majd így riadnak fel az addig szunyókáló, unatkozó diákok is, akiket kivezényelnek a kötelező klasszikus megtekintésére. Gyönyörű, de nagyon nehéz Madách műve, és azt akartam, hogy végig fenntartsuk az érdeklődést. Ezt szolgálták a hatalmas díszletek, a gyönyörű jelmezek, a koreográfiák, a repülések, a zene, a látvány. De végig ott kísértett az érzés, sikerül-e ez. Akkor este megnyugodtam, úgy tűnt, a diákok élvezik és értik. Működik az előadás.

    Ugorjunk vissza az időben egy jó évet. Megcsörren Szikora János telefonja, és a Nemzeti igazgatója, Schwajda György hívja.

    – Nem ő hívott, hanem Várhegyi Attila. Ő akkor az első Orbán-kormány egyik kulturális államtitkára volt, és hozzá tartozott a Nemzeti Színház is. Azt kérdezte, vállalnám-e a nyitóelőadás rendezését. 

    Szokatlan helyzet, nem? Egy államtitkár hívja, és nem az igazgató.

    – Valóban szokatlan, de nem lepődtem meg. Attilát még szolnoki polgármester korából jól ismertem, rajongott a színházért, sokat találkoztunk, amikor ott rendeztem. Később megtudtam, Schwajda előttem már felkérte Zsámbéki Gábort, aztán Ascher Tamást, akik nem vállalták, mert politikai megbízásnak gondolták. Schwajda, aki jól ismert, hiszen sokszor dolgoztunk együtt, tudta, hogy képes vagyok egy ilyen feladatra. De talán nem akart még egy elutasítást hallani…

    Hezitált?

    – Nem. Kis gondolkodási időt azért kértem, mert nekem kellett megmondanom, mit rendeznék meg. De nem kellett sokat törnöm a fejem. Mi mással lehetne megnyitni az új Nemzetit, mint Az ember tragédiájával? Négy évig voltam a Szegedi Szabadtéri Játékok művészeti vezetője, de mindig elgyávultam, ha a Tragédia rendezése szóba jött. Most itt volt az alkalom! Én kezdettől művészi, rendezői feladatnak tekintettem a megbízást.

    Pedig akkoriban már javában dúltak a közéleti, politikai csaták, a színházi és építészeti belviszályok. Hol épüljön meg a színház? Melyik politikai tábor koncepciója valósuljon meg? Kell-e nekünk egyáltalán Nemzeti? Pláne egy ilyen? 

    – Tudtam, hogy ez lesz, kaptam is hideget-meleget, de a gyűlölet intenzitása mégis meglepett. Schwajda azt tanácsolta, ne nézzek tévét, ne olvassak újságot, különben meg fogok őrülni, és nem tudok majd a munkára összpontosítani. A helyzet olyan súlyos volt, hogy egy professzionális kommunikációs stáb védett, és alaposan fel is készített. Interjúhelyzeteket szimuláltunk, kellemetlen kérdésekkel bombáztak, aztán elemeztük a válaszaimat és a reakcióimat. Úgyhogy élesben már tudtam kezelni ezeket a helyzetet. 

    Szabad kezet kapott a szereposztás összeállításában? 

    – Teljes mértékben. Schwajda nem szólt bele művészeti kérdésekbe. Ő abban látta a feladatát, hogy biztosítsa a kereteket, és hogy időre elkészüljön az épület.

    Sokáig nem is lehetett tudni, kik játszanak majd.

    – Titokban tartottuk a szereposztást, ami egyfajta marketingfogás is volt, hogy fokozzuk a várakozást. Azt akartam, hogy Ádám és Éva olyanok legyenek, mint bármelyikünk, akikkel könnyen azonosulhatunk, hiszen az első emberpár mi vagyunk. Szarvas József a maga naivitásával az igazi kisember történetét hitelesíti, Pap Vera az esendő nő, de erős erotikus kisugárzással. Csináltunk egy próbajátékot, és meggyőződtem róla, hogy ez működni fog. Nem sokkal korábban rendeztem a Vígszínházban a Karamazov testvéreket, és Ivánt, a legcinikusabb, de művelt figurát Alföldi alakította. Emlékeztem arra a merő gúnyra, éles cinizmusra, amit ott hozott. Ez kellett nekem Luciferhez. A szereposztás további részével – számos szimbolikus gesztus révén – demonstrálni akartam a magyar színházi élet sokszínűségét. Nem vertük nagydobra, de voltak az előadásban kárpátaljai, felvidéki, erdélyi, vajdasági és vidéki színészek is. A három arkangyal közül Raksányi Gellért régi nemzetis volt, Bitskey Tibor egykor Ádámot játszott a Nemzetiben. Bodrogi azért érdekes, mert ő akkor tulajdonképpen jópofa és könnyed szerepek alakítójaként élt a köztudatban, de ahogy elkezdett próbálni, mindenki felfigyelt rá: Hú, a Gyula ezt is tudja! Még Schwajda – vagy már Jordán? – le is szerződtette gyorsan a Nemzetibe, és ezzel kezdődött számára egy új és jelentős színészi korszak. Kényszer is volt ebben a sokféleségben, hiszen a Nemzetinek akkor még csak formálódott a társulata. Tisztában voltam ennek a buktatóival, de élveztem, és meg voltam győződve, hogy hasznunkra tudjuk fordítani. És bejött. Ma sem csinálnám másként. Nagy élmény volt, amikor mindannyian először összejöttünk az olvasópróbán: az egész társaság elutazott Sztregovára, és a Madách-kastélyban nagy sajtóérdeklődés mellett vágtunk bele.


    Mi volt az elgondolása, hogyan szól majd ez az előadás a mának – azon túl, hogy Ádám és Éva mi vagyunk? Mitől lett ez a Tragédia aktuális?

    – Remélem, nem lett az. Elmondom, miért. Madách odaállt a szabadságharc ügye mellé, és ez a harc elbukott, jött a megtorlás, őt is bebörtönözték, látott maga körül tragikus sorsokat az elnyomás sötét éveiben. Felesége hűtlen lett hozzá, házassága tönkrement, húgának családját útonállók agyonverték… szóval volt aktuális drámai anyaga bőven. És ez az ember a sztre­govai oroszlánbarlangban, ahogy a dolgozószobáját nevezte, nekiült olyan drámát írni, amibe semmi „aktualitás” nem szüremlett bele. Műve tiszta elmélkedés a történelem menetén, a létezés értelmén és célján. Ez a felülemelkedettség irigylésre méltó. Egész életemben irritált, ha elvárták tőlem, hogy a rendezéseimben politikai aktualitásokra reflektáljak. Mindig az érdekelt, hogy mi van ezek mögött, milyen nagy társadalmi és szellemi mozgások tapinthatók. Azt gondoltam, hogy ezt az előadást a sokféleség egységbe foglalásával képes vagyok a napi és politikai aktualitások fölé emelni. Nem akartam kiszólásokkal-utalásokkal a mához kötni. A nagy kérdések vizsgálata pedig, ahogyan Madách is tette, mindig aktuális. Ezért remekmű a Tragédia. Ezért játszható máig.

    Nemcsak az előadás volt készülőben, de a próbák idején maga színház is még javában épült.

    – Az épület kívülről már majdnem elkészült, amikor próbálni kezdtünk, de bent még lázasan folytak a munkálatok, mindenütt fúrtak-faragtak, védősisakos dolgozók jártak-keltek az épületben. A környéken se volt még semmi, se a Müpa, se a Soroksári út óriási irodaépületei. Hatalmas sártengerré vált a vidék, ha esett, csak pallókon lehetett közlekedni. A színpadi próbák elején a nézőtérnek még csak a beton váza volt meg. A semmi közepén már ott állt az épület, és mindenki érezte, hogy nekünk kell belé életet lehelnünk, a szó szoros értelmében színházat teremtenünk. Lehet, hogy ma ez nagyon költőien hangzik, de akkor mindenkit ez a lelkesültség hatott át, és ez meg is védett bennünket a külvilág zűrzavarától. Tudtuk, hogy nagy dologra szövetkeztünk, és tisztában voltunk vele, hogy ilyen csak egyszer adatik meg az életben.

    Rendes körülmények között egy előadás létrehozatala hat hét. A Tragédiára mennyi idő állt rendelkezésre? 

    – Egy évem volt rá. A gázsim ezt lehetővé tette, de a szerződésem sem engedte, hogy máshol rendezést vállaljak. Kiváltságos helyzet. Nagyon felkészültem, pontos forgatókönyvem volt arról, hogy mit, hogyan és mikor akarok. Az épületről tudtam, hogy technikai tudását tekintve Európában a legjobbnak készül. Ez is magával ragadott, de így mindaz, amit kitaláltam, tele volt technikai buktatókkal, hiszen még bejáratós volt minden. Kellett, hogy mindenre legyen B-tervem is, hátha valamit tényleg el kell engedni. Tudtam, hogy amit előkészítettem, ezerszer átgondoltam, munkatársaimmal átbeszéltem, azt tűzön-vízen keresztül meg kell valósítanom, mert ha hagyom magam eltéríteni, könnyen kicsúszhat a kezemből az irányítás. Katonás rendben éltem – hajnali kelés, precíz napirend késő éjjelig. A kifogyhatatlanul érkező gondok, az állandó piszkálódások a sajtóban hisztérikussá tették a környezetemet. A többiek ezt megengedhették maguknak, én nem. Nekem kellett a vitákat elrendeznem, a panaszokat orvosolnom, a problémákra megoldásokat javasolnom. Olyan voltam, mint egy várandós anya – egyre nőtt a nyomás, egyre élesedett a helyzet, de boldogan cipeltem a terhet.

    Mit szólt, amikor megtudta, hogy a premiert március 15-én a tévé élő egyenes adásban fogja közvetíteni?

    – Nem örültem – hogy finoman fogalmazzak. Két héttel a bemutató előtt derült ki. Tudtam, hogy Schwajda nem értett egyet ezzel, mert azt akarta, hogy az emberek jöjjenek és nézzék meg élőben a Tragédiát és persze a Nemzetit. Végsőkig ellenállt, de végül beadta a derekát. A premieren nem is volt ott. A társulatot is megosztotta a kérdés. Én tényként kezeltem, nem volt mit tenni. Számomra az volt a probléma, hogy más műfaj a tévé, és más a színház. A tévénézők nem kapták meg azt a totális élményt, amit megrendeztem, hiszen az én víziómban a színpadon nagy formátumú volt minden és sok esemény zajlott egyszerre, amit csak a nézőtéren ülők képesek egyszerre befogadni. A teljesség élményét a kamerák nem tudták közvetíteni, de sok részletet meg igen. Visszanézve azonban vállalhatónak gondolom a felvételt, és hálás vagyok, hogy megőrződött az utókornak ez a fontos előadás.


    Elégedett volt? Érezte, hogy sikert arattak?

    – Nem voltam abban az idegállapotban, hogy tudjam, mi is történik. Hol a színfalak mögött voltam, hol felszaladtam a dísz­páholyba, ahol a felségem ült az édesanyámmal. Azt tudtam csak, hogy az előadás és az élő adás rendben megtörtént, mindenki nagy szakmai odaadással tette a dolgát, és az égiek is velünk voltak. Én úgy éltem meg, hogy mindazt, amit elképzeltem, amit elgondoltam, meg tudtam valósítani, a vízióm életre kelt. A munkánk megítélése már rajtunk kívül áll. Az biztos, hogy megosztotta a közönséget, de ez várható volt abban a felfokozott légkörben. Egészen szélsőséges reakciók jöttek, nézői levelek sokaságát kaptam. Volt, aki azt javasolta, hogy zárjanak elmegyógyintézetbe, mások rajongtak. Egészen részletes leírásokat kaptam, hogyan is kellett volna tisztességesen megrendeznem Madách művét. De még az ócsárló, élesen kritizáló levelekből is kitűnt, hogy sokaknak mennyire fontos a Nemzeti Színház, a Tragédia.

    A közéleti viharnak is lehet jó oldala: ritkán fordul elő, hogy egy rendező munkája ilyen indulatokat és érdeklődést vált ki.

    – Azért ez az „érdeklődés” már túlzás volt! Aki kicsit is ismeri a magyar színháztörténetet, kivált a Nemzeti történetét, tudja, hogy a politikai hajcihőt nem lehet megúszni. Bizonyos szempontból ez érthető is, és el kell fogadni, hogy a mi közéleti hagyományaink ilyenek. Aki ebbe a játszmába belép, jó, ha ezzel tisztában van. De voltak meglepő, váratlan reakciók is. Májusban a jobboldal elveszítette a választásokat, és Dávid Ibolya, az MDF akkori elnöke utána egy gyűlésen azt mondta, hogy a Nemzeti Színház nyitóelőadásán is mennyire vártuk azt a mondatot, ami hitet és reményt sugárzott volna az embereknek, de ettől az üzenettől is megfosztottak bennünket. Nem értettem. A sártengerből feltörő vízsugárban, a tiszta forrásban megtisztuló emberpár képe nem elég felemelő? Én ennél őszintébb hittel nem tudtam az emberi létezésbe vetett bizalmamat és reményemet kifejezni. Az emblematikus mondat, „Ember küzdj, és bízva bízzál!” valóban kimaradt. Az Úr hangját feliratokkal oldottuk meg, de úgy éreztem, hogy itt ugyanez a megoldás végtelenül snassz lenne. Ezt a mondatot úgyis mindenki tudja, ki is mondja magában, és a hiánya erősebb hatást vált ki a nézőből. Elkeserített, hogy valaki így félreérti ezt a rendezői gesztust.

    A viták nem szűntek ezután sem. Nemsokára arról szóltak a cikkek és a tudósítások, hogy műsoron maradhat-e az előadás vagy sem.

    – A választások után Schwajdát elküldték, és Jordán Tamás, az új igazgató bejelentette, hogy leveszi műsorról a Tragédiát. Arra hivatkozott, hogy nincs rá néző, drága az előadás, rendkívül bonyolult a sok vendégművész egyeztetése, ami valóban nem volt egyszerű mutatvány. De sejteni lehetett, hogy az indok inkább politikai: az előző kormányhoz köthető teljesítményre már nincs szükség. Még interpelláció is volt ez ügyben a Parlementben. Én is tarottam egy sajtótájékoztatót, aztán volt egy éles és heves televíziós vitám Jordánnal, amit – ezt még ő is elismerte – én nyertem meg. Ahogy mondani szokás: veszett fejsze nyele. Úgy éreztem, nem volt még itt az ideje, hogy eltemessék az előadást, és nem is futotta ki magát, jó, ha húszszor lement, pedig a színészi teljesítményeket tekintve is egyre jobb, érettebb lett. Sértett voltam és elkeseredett.

    Olvasott mértéktartó és mérvadó elemzést is az előadásról?

    – Nem, ilyenre nem emlékszem. Azt érzem, hogy még ma sem tudunk kellő higgadtsággal visszatekinteni sem a Nemzeti felépítésére, sem a nyitóelőadásra. 


    Én akkoriban Miskolcon voltam újságíró. Az ünnepi ügyeletből siettem haza, hogy elcsípjem a közvetítést, de előtte még beugrottam a sarki kocsmámba cigiért. A pult fölött örökké ment a tévé, amit kizárólag az időjárás-jelentések és DVTK-meccsek alkalmával hangosítottak fel. De akkor este kivételt tettek – így a törzsivókkal együtt hallhattam a Tragédia első szavait.

    – Örülök, hogy ezt elmesélte, mert ez is egy példa arra, hogy nem is gondoljuk, milyen sok embernek fontos a Nemzeti. A 80-as években százezrek vettek téglajegyet, és ez a közadakozás is mutatta, hogy mennyien akarták, hogy a hazájuknak egyszer majd végre felépüljön a Nemzeti Színháza. A Blaha Lujza téri épület 1965-ös felrobbantása óta méltatlan vita folyt arról, hogy hol épüljön meg, hogy kell-e nekünk Nemzeti. Az egész arról szólt, hogy úgy teszünk mintha, de Isten őrizz, hogy végül legyen. Én pesti vagyok, de életem jelentős részét vidéki színházakban töltöttem, hajnali és éjszakai utazásaim során alvó kisvárosokon és falvakon átutazva sokszor gondoltam arra, hogy az itt élők adják a vidéki színházak bérleteseinek jó részét. Akik veszik a fáradtságot, hogy beutazzanak a közeli nagyvárosba vagy feljönnek Budapestre, hogy előadásokat nézzenek – és ők vannak többségben. A Tragédia nézői között is sok olyan emberel találkoztam, akiknek fontos volt, hogy – ezt a szót kell használnom – elzarándokoljanak az új Nemzetibe. A magyar színház több, mint a pesti értelmiség és a politikai elit belügye, ideológiai csatatere. A Nemzeti megnyitása és a Tragédia rendezése ebben egy életre megerősített. Ezért is megérte.

    Kornya István

    | előadásfotók: Katkó Tamás, portré: Eöri Szabó Zsolt

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2024 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram