Józsa BettinaKováts AdélGyabronka JózsefTrafóSzinetár Miklós
  • facebook
  • instagram
  • 2021. december 4., szombat
    banner_bigBanner3

    “Van valami kalandorság bennem” – Interjú Porogi Ádámmal

    2021. október 9., szombat 06:00

    A Radnóti Színház sűrűn foglalkoztatott fiatal színésze negyedik bemutatóján van túl a Rózsavölgyi Szalonban.

    A Halál Velencében színpadi változatában még kecskeméti színészként játszott. A Mellékhatásban antidepresszáns hatására esett szerelembe, a Visszavonulásban a házassági válságban lévő szülei között gyötrődött. Patricia Highsmith mesteri pszichothrillere, az Idegenek a vonaton – amelyből Alfred Hitchcock forgatott filmet – egy gyilkosság-csere kapcsán az emberi lélek sebezhetőségének rejtelmeit boncolgatja.

    Porogi Ádám / Fotó: Radnóti Színház

    A Rózsavölgyi Szalon Idegenek a vonaton című előadásában egy olyan férfit játszol, aki alkut köt egy ismeretlennel egymás zavaró családtagjainak kölcsönös „kiiktatására”.

    Guyban nem fogalmazódik meg konkrétan, hogy meg akarja öletni a feleségét. Egy titkos vágy él benne, de magának sem vallaná be. Aztán egy vonatúton beszélgetni kezd vele egy ismeretlen férfi, és felajánlja neki, hogy megöli azt a személyt, aki idegesíti az életét. Cserébe ugyanazt kéri tőle. Guy erre az ajánlatra nem mond se igent, se nemet. Nem is veszi igazán komolyan. Így indul a darab, de nem mesélem tovább, végtére is krimiről van szó. Mindenesetre vigyázzunk, mire vágyunk!

    Szarka János rendezőt annak a kérdésnek a társadalmi vetülete érdekelte: mennyire vagyunk manipulálhatók helyzetek, emberek által.

    Sokféle manipuláció létezik, ebben a darabban is. Azt hiszem, a kiszolgáltatott ember könnyebben irányítható. Talán egy társadalom is akkor hisz el mindenféle marhaságot, ha szegényebb vagy elnyomottabb. Ebben a darabban engem legjobban az érdekel, milyen kérdések, belső dilemmák képesek gyilkos ösztönöket előhívni egy látszólag normális emberből. Bárkiből lehet gyilkos, csak az a kérdés, minek kell ahhoz történnie, hogy a „ne ölj!” ősi parancsát fölülírjuk magunkban.

    Teljesen idegenek / Fotó: Kallus György

    Előfordult már veled, hogy egy manipulatív ember csapdájába kerültél?

    Bár csináltam ostobaságokat mások hatására, sohasem szerettem, ha irányítani akarnak. Ebben a darabban az általam játszott figurát annyi mindennel megzsarolják, hogy két dolog közül választhat: vagy összeomlik az élete, vagy maga is gyilkossá válik.

    A rendezők által könnyen meggyőzhető színésznek vallod magad? Vagy inkább határozottan kiállsz az elképzeléseid mellett?

    A jó érvek tudnak meggyőzni. Igyekszem megérteni minden rendező igazságát. Próbálni kell, mert akkor derül ki mindkettőnk számára, mi működik és mi nem, ilyenkor dolgom is, hogy ajánlatokat tegyek. A párbeszédre alapuló munkamódszer mindig működik, nem is tudom, hogy lehet másképp színházat csinálni.

    Tartod még magad a korábbi romantikus elképzelésedhez, hogy – Shakespeare vagy Molière után szabadon – színészből akarsz drámaíró lenni?

    Prózát szoktam írni, ha van időm, és éppen nem próbálok vagy játszom. A karantén, a színházbezárások idején hosszabb szabad időszakok adódtak, akkor írhattam. Más agy kell hozzá, mint a színházhoz, legalábbis az én esetemben. Egyébként tizennyolc és húsz éves korom között voltam a legaktívabb ezen a téren, mielőtt elhatároztam, hogy színész leszek.

    Vad nyomozók / Fotó: Dömölky Dániel

    Mire megszületett benned a döntés, már a bölcsészkarra jártál, ráadásul történelem- indológia szakra. Honnan jött a vonzalom a hindu kultúra iránt?

    Érdekelnek a keleti filozófiák és vallások, nem is tudom, mióta. Meg akartam tanulni szanszkritul, hogy eredetiben olvassak bizonyos könyveket. A régi dolgok foglalkoztattak, a mai India és a hindí nyelv kevésbé. Aztán a színház ez elsöpörte. Nem sok mindenre emlékszem. A dévanágarí írás még megy, meg egy-két ragozás, ami annyira belém égett, hogy a halálos ágyamon sem okoz majd problémát fölidézni, ha valamiért fölkéne.

    Akkoriban a testvéred, Porogi Dorka Cseresznyéskert rendezésében Firszt játszottad. Ez a szerep hozta meg a kedved a színészethez?

    Egyértelműen igen. A Városi Színházban történt, ami a nyolcadik kerületben állt elég kihasználatlanul. 2006 körül befogadtak alkotni vágyó fiatalokat, így minket is. Hiányzott valaki az öreg szolga szerepére, Dorkának pedig eszébe jutottam. Kissé elegem volt a bölcsészkarból, úgyhogy kíváncsian mentem. Abból a csapatból szinte mindenki felvételizett a Színművészetire vagy Kaposvárra, az ő hatásukra jutott eszembe, mi lenne, ha én is megpróbálnám.

    Kaposvár után hat évet töltöttél Kecskeméten. A vidéki színészlét „kötelező körnek” indult?

    Hallottam, hogy régen kötelező volt vidékre menni. Egy biztos, nekem ez nagyon fontos időszak volt. Már első évben kaptam egy csodálatos főszerepet Zsótér Sándortól, Brecht II. Edwardját, aztán minden évben olyan munkák jöttek, amelyekért hálás vagyok. Nem tudom, hogy bárhol máshol tanulhattam-e volna ennyit, mint akkor, a pályám elején Kecskeméten. Amikor már úgy éreztem, hogy elfáradtam, hogy már nem ugyanaz a hitem, a lelkesedésem, mint korábban, akkor elszerződtem a Radnótiba.

    Teljesen idegenek / Fotó: Kallus György

    Miben látott téged Kováts Adél igazgató?

    A Rózsavölgyi Szalon Mellékhatás című előadásában, amit Valló Péter rendezett. Akkor még Kecskeméten voltam szerződésben, úgyhogy Adél eljött megnézni oda is. A Vőlegényben látott.

    Kissé zárkózottabb alkattal mennyire ment könnyen a beilleszkedés az összeszokott Radnóti-társulatba?

    Hála Istennek, már ismertem pár embert a társulatból. Lovas Rozi az osztálytársam volt Kaposváron, Sodró Eliza alattunk járt ugyanoda, László Zsolttal játszottam együtt korábban, Pál Andrást is ismertem. De hát úgyis a munka során dől el minden. Az első évben az Egy piaci nap próbafolyamata sokat segített nekem, mert Mohácsi János rendezte, az osztályfőnököm, és csaknem az egész társulatot megmozgatta. Mindenki befogadó volt. A Radnótiban tényleg olyanok vagyunk, mint egy család. Még szeretjük is egymást.

    Előszeretettel osztanak rád a rendezők tépelődő értelmiségi, zaklatott, a világ gondját- baját a vállukon viselő figurákat. Vágysz arra olykor, hogy ellene menj a karakterednek, mondjuk, komikus, vicces szerepekkel?

    Nagyon szeretek mindenfélét játszani. Nem attól jó vagy rossz egy szerep, hogy komoly vagy vicces. Az a jó, amit öröm játszani. Öröm, ha a nézők nevetnek, megdöbbennek, elgondolkodnak, sírnak, és van másféle öröm is, ha egy szerep feneketlenül mély, akár egy ember, és napról napra kutathatod a lelkét. Az előadásokat is szeretem próbaként felfogni. Nyilván nem igen térünk el attól, amit bepróbáltunk, ugyanazon kotta szerint haladunk, mégis benne van a meglepetés lehetősége egy-egy estében. Szeretem azt az állapotot, amelyben elvileg bármi megtörténhet.

    Egycsepp méz / Fotó: Dömölky Dániel

    A te közérzetedre milyen hatással van mindaz, ami a szakmában történik, a párbeszédre való képtelenség, a kaposvári művészképzés és az SZFE átalakítása, az igazgatói pályázatok kiszámíthatósága?

    A legfájóbbnak azt tartom, hogy kettészakadt az ország. Talán mindig is kettő volt, de az árkok mélyültek, párbeszéd nincs. Ez nem csak úriemberség vagy arrogancia kérdése. Ha van párbeszéd, kiderülhet, hogy a másiknak van igaza. Ez nem történhet meg, ha elég a puszta hatalom az akarat érvényesítéséhez. Azt, ami érték, meg kell őrizni – ebben az értelemben konzervatív vagyok. Sem az SZFE, sem Kaposvár esetében ez nem történt meg. Vannak, akik a múltat akarják végképp eltörölni, pedig az lehetetlen. Azt hiszem, túl sok sértettség gyűlt össze ebben a kis országban, és amíg egyénileg nem lépünk túl ezen, addig háború lesz, látszólagos győzelmekkel, fegyverszünetekkel és rengeteg áldozattal.

    Hosszú távon azonban optimista vagyok. Talán van valami lassú öntudatra ébredés a társadalomban. Minden törekvés arra, hogy a színházat uniformizálják, kudarcra van ítélve. Ezt nagyon sokszor, nagyon sokan megpróbálták már, az ilyesmi csak ideig-óráig sikerülhet, aztán rejtélyesen és váratlanul újra felüti a fejét valahol valami új. Én a Radnótiban szabadon tudok dolgozni, és ezért nagyon hálás vagyok. Sokat lehetne arról is beszélni, milyen lehetőségeket kapnak ma a fiatal színészek Magyarországon, miért mennek el inkább a függetlenekhez, vállalva a bizonytalanságot, semmint, hogy nagymúltú vidéki színházakba szerződjenek. Érdemes lenne elgondolkodni ezen.

    Teljesen idegenek / Fotó: Kallus György

    Számodra például mit jelent a színészet?

    Gátlásos fiú voltam, a színészet kezdetben alkalmas terápiának tűnt arra, hogy felszabadítsam magam. Aztán megszerettem. Van valami kalandorság bennem. Sokféle életet megélhetek, bele lehet helyezkedni sokféle sorsba. Harmincöt éves vagyok, egyre többet gondolkodom azon, hogyan éljem az életem, és ha egy jó előadást csinálunk, ami a közös dolgainkról szól, annak értelme látszik lenni. De alapvetően azért játszom, mert boldoggá tesz.

    Szerző: Szentgyörgyi Rita

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2021 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram
  • nka