Moliére: A fösvény. A főszereplő vitathatatlanul Mucsi Zoltán, de még az ilyen nagy és meghatározó neveknek is szükségük van arra, hogy olyan rendező álljon mögöttük, akiben úgy bíznak, hogy akár csukott szemmel is képesek szabadesést végezni, ha úgy hozza a sors. Szabó Máté 16 éve dolgozott utoljára a Szolnoki Szigligeti Színházban, akkor még kezdő rendezőként és színészként egyaránt. Új rendezése, A fösvény kapcsán nyilatkozott.
Mikor döntötted el, hogy színész leszel, és mikor jöttél rá, hogy nem leszel színész?
Hat évesen mondtam ki először, hogy színész szeretnék lenni, de aztán pár évvel később azt is mondtam, hogy a Vasasban szeretnék munkás lenni, mert úgy gondoltam, ahhoz, hogy focista lehessek, először ott kell dolgozni. Magyarán elég sok mindent mondtam ezekben az években. A színészet pedig talán azért volt vonzó, mert volt egy távoli nagyapám, (Kazimir Károly, rendező. szerk.-) akivel sajnos nem igazán tartottuk a kapcsolatot, és gyermekfejjel talán azt gondoltam, hogy ha majd színész leszek, akkor helyre fog állni a családi rend. Elképzelhető, hogy ez a naiv, gyermeki megfontolás is lehetett e mögött, ugyanakkor vonzó volt a színészet talán azért is, mert sokat parodizáltam a család előtt. Az ember pedig hajlamos azt gondolni, hogy ha ő áll, a többiek pedig ülnek, az már színészet, és mivel a szűk családomban bár értelmiségiek, de nem közvetlenül színházi emberek voltak (édesanyja Kazimir Ágnes pszichológus, szerk.-), támogatták ezt a finoman is téveszmének nevezhető túlzást. Ez pedig később odáig fajult, hogy fel is vettek elsőre a Színművészeti Főiskolára, utána viszont a másodéves rostán többedmagammal lapátra kerültem. Ez még a főiskolának abban a korszakában volt, amikor erősen „harmadolták” az osztályokat. Kb. tizenhatan kezdtünk, és talán tízen fejezték be.
Ezt hatalmas csapásként élheti meg egy színésznek készülő húszéves fiatal…
Komoly kataklizma volt ez a radikális megoldás, még úgy is, hogy legbelül én sem gondoltam, hogy hosszútávon feltétlenül a színpadon fogom befejezni a pályafutásomat. Utólag viszont úgy gondolom, hogy pozitív hatása volt a gondolkodásomra. Szerintem minden embernek hasznos, ha valamilyen módon jelzik neki, hogy amiről azt hiszi, hogy működik, az nem biztos, hogy úgy van, azonban, hogy ez- e a megfelelő módja, azon esetleg el lehet gondolkodni. Én annyira elgondolkodtam, hogy elmentem filozófia szakra a Debreceni Egyetemre, ahol rájöttem, hogy másoknak is jól jöttek bizonyos kataklizmák, amiben, ha nem hasadtak meg, abból szellemi alkotások születtek. Nos, hát én nem hasadtam meg.
Aztán mégis visszakerültél a Színművészetire, de immáron zenés rendező szakra Szinetár Miklós osztályába, ugyanakkor színészként sem felejtett el a szakma.
A zene akkoriban hatalmas kapaszkodóm volt, aminek a közelségében a félelem – ami egyébként nagyon erősen jelen volt a Színművészeti irányába – kevésbé érintett meg, mert a zenén belül mindig volt egy magától értetődő magabiztosságom, ezért jelentkeztem vissza oda újra. Azután pedig volt egy Monte Cristo grófi megérkezés jellege is a rendező szaknak, de fontosabb, hogy olyan fantasztikus tanárokkal találkoztam, mint Szinetár Miklós, Székely Gábor, Ascher Tamás, Ács János, Békés András. Később volt lehetőségem játszani is többször, ami a hiúságomnak ugyan jól esett, de fokozatosan rá kellett jönnöm, hogy az rövid szituációkban ugyan elbírom a színészi munkát, de a lényegi identitásom a rendezés.
A pályád első szakaszában tagja voltál a Szigligetinek három évadon keresztül színészként és rendezőként is. Milyen volt a visszatérés ennyi idő után?
Szolnok jelentős állomás volt az életemben. Óriási élmény volt társulathoz tartozni. Nagyon hálás voltam ott és akkor Szikora Jánosnak, hogy ennyire bízott bennem, és egyszerre szerződtetett színészként és rendezőként is. A Tisza- és a Zagyva-partot a mai napig csak ámulattal és csodálattal tudom nézni és élvezni. Akkoriban sem volt ez másképp. Nem beszélve arról, hogy fiatalok voltunk és gyakorlatilag együtt éltünk a színházon belül és kívül is. Most csak annyit hallok a színészházban, hogy mulatnak a fiatalok. Akkoriban pedig mi mulattunk a színészlakásokban a Zagyva-parton az igazgató úrral (Barabás Botond, szerk.-) együtt. Nagyon megtisztelő volt a felkérés Botond és Kapa részéről is, hogy mindketten velem képzelték el ezt az előadást. Nagyon jól esett visszajönni, igazi nosztalgikus élmény. Sok mindennel szembesülsz ilyenkor azáltal, hogy ugyanott vagy, mint tizenhat évvel ezelőtt.
Nagyon kevés olyan rendező van világszinten, aki prózát, zenés darabot és operát is rendez, ráadásul nem csak Magyarországon. Miben különböznek ezek a műfajok rendezői aspektusból?
Talán a lényeg az, hogy mindig és mindenhol színházat kell csinálni. Az akadályok fajtája és milyensége elég heterogén a különböző területeken. Van olyan operaház, ahol kifejezetten jelen van a színháziság és van, ahol meg kell érte küzdeni. Az operának és a prózai színháznak is ugyanaz a célja. Szituációk és helyzetek megvalósulása, aminek a szolgálatában áll a zene, vagy színdarab esetén a próza. Az nem színpadi helyzet, hogy valaki áll és énekel, vagy elmondják egymással szemben a szöveget. Az a fontos, ami az emberek között létrejön. Az, hogy ez operai, vagy prózai módon történik, teljesen mindegy.
A mostani előadás kapcsán többször kerültél olyan helyzetbe rajtad kívülálló okok miatt, amikor alkalmazkodnod kellett. Nehezítik, vagy inspirálják a munkádat ezek a változások?
A különböző szituációk és anomáliák engem arra ösztönöznek, hogy minden helyzetben van megoldás. Nem tesz jót a görcsös reprodukálása valaminek, amit az ember a fejében elgondolt. Próbálok olyan lenni, mint a víz, aki nem áll sorban és nézi fontolgatva a medret, hogy belefolyjon-e. Én is megpróbálom megtalálni a helyem az adott körülmények között.
Mire számíthat a néző, aki beül az előadásra?
Hát arra mindenképpen, hogy rájön milyen szerencséje van, hogy egy ilyen kaliberű színészt láthat címszerepben a színpadon. Ezen kívül bízom benne, hogy ezt az egész fantasztikumot, amit a Moliére létrehozott és aminek során ezt a nagyon specifikus és ismerős helyzetet felvázolja, az megvalósul. Nagyon sokrétű az, amivel és amilyen szembesít ez a mű. Van egy fix, megváltozhatatlan tényező, amit egy bizonyos közegben uralkodó személy képvisel, és ezen belül pedig egy közeg, akiknek az életét ez mindenképpen befolyásolja és korlátozza. A kérdés, hogy hogyan tudnak ehhez viszonyulni. Kétségbeeséssel, opportunizmussal, asszisztálással, átveréssel, látszólagos behódolással, lázadással lefagyással. Egészen mesteri az a struktúra ahogy egymás mellé emeli a szerelmet és a pénz iránti mániát. És az egész előttünk, mint egy műtőasztalon történik meg, rengeteg humorral tálalva, újonnan és régóta ismert remek szolnoki kollégákkal és hát Mucsi Zoltánnal, akivel konkrétan kiváltság együtt dolgozni.
Négy fiatal, frissen diplomázott színésszel is dolgozol most. Milyen a közös munka?
Amit a Színművészetiről hoztak, a Máté Gábor-Székely Kriszta, illetve a Cserhalmi osztályból, az nagyon jótékony hatású az előadásra és arra a stílusra nézve is, ami számomra közeli ebben a darabban. Itt az a fajta komédiázás van, amikor a helyzetet kell játszani és a gondolatot komolyan venni. A helyzet pedig – Moliérenek hála – igen jó. Élni kell vele.
Forrás: Szolnoki Szigligeti Színház