Volt már Kanadában favágó, Indiában hídépítő, Amerikában jógaoktató, de alapvetően magyar színésznő: Peremartoni Krisztina, aki május 20-án ünnepli 65. születésnapját. Az alábbi összeállítással köszöntjük.

Peremartoni Krisztina pályájáról:

Peremartoni Krisztina 1978-ban végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. Színészi pályáját a Vígszínházban kezdte, majd játszott a Népszínházban (1981-82), a Nemzeti Színházban (1982-89), a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban (1989-90), a Pécsi Nemzeti Színházban (1990-91) és 1991-től ismét a Nemzeti Színház tagja lett. 1983-ban Ifjúsági Díjat, 1992-ben pedig Rajz János Díjat kapott.

Színházi szerepei közül emlékezetes a Júlia (Shakespeare: Rómeó és Júlia), Királyné (Shakespeare: II. Richárd), Varja (Csehov: Cseresznyéskert), Natasa (Csehov: Három nõvér). Játszott sok filmben: Bolond Istók (1978), Égig érõ fû (1979), Vendéglátás (1980), Atomzsarolás (1982), Vihar a lombikban (1983), Képvadászok (1985), A verseny (1987), Fagylalt tölcsér nélkül (1990).

Pályája kezdetén inkább naivaszerepeket, később karakterfigurákat alakított. Több gyermekműsort állított össze és lemezei is megjelentek. A televízió is gyakran foglalkoztatta.

Peremartoni Krisztinát húsz éve a szerelem szólította Amerikába. Bár a hazai közönség hiányolta őt a színpadokról, ő mégis a tengerentúl talált magára, és szenvedélyes világutazó lett. Bár 52 országban járt már, szívéhez legközelebb az indián kultúra áll. Ahogy fogalmaz, legjobban a földhöz közeli, a földdel bensőséges viszonyt ápoló kultúrákat szereti.

Ő maga sem riad vissza a kétkezi munkától, szereti szélsőséges körülmények között feszegetni a határait. Kanadában például három hónapig favágóként is dolgozott, Indiában pedig hídépítők közé állt be dolgozni.

Az Államokban jógát oktatott, színiiskolája volt, és persze szerepek is megtalálták az ottani színházakban. Lelke mélyén végig színésznő maradt, és szerencsére a hazai közönség is visszakapta őt, hiszen most egy ideje már itthon van. Bár az “itthon” szó az ő esetében speciális jelentéssel bír, hiszen az egész világon otthon érzi magát. A mostani kényszerszünetet nem bánja, hiszen az ember nemcsak kifelé, de befelé is utazhat.

A 60 éves Jászai-Mari-díjas színésznő nemrég hazaköltözött, utazási fotóiból pedig kiállítása nyílt. 

Peremartoni Krisztináról saját szavaival:

Kalandor: A lelkem mélyén színésznő maradtam, ezt nem lehet elvenni tőlem, miután ez volt ez első foglalkozásom. Mára egy utazó művész lettem, hiszen mindegy, hogy az ember játszik-e színpadon, vagy nem, az a lényeg, hogy legbelül mit érez. Az viszont vitathatatlan, hogy kalandor-típus voltam és az is maradok. Amit gyerekkorából hoz az ember, az megváltoztathatatlan.

Amerika: Hatalmas vívódás, hatalmas döntés volt. Persze, így utólag ha visszanézem magam, fel sem foghatom, hogy miként mertem ezt bevállalni. Aztán ott álltam Amerikában, és megváltozott minden, fenekestől vett új irányt az életem. Pedig itthon nagy szerzők remek darabjaiban játszottam, akár a Víg, akár vidéki, vagy akár a Nemzeti Színházban. Hajtott a független, a hippi életmód, a színházaktól amolyan könnyen jött – könnyen ment módon búcsúztam el. Sosem hezitáltam, ha azt éreztem, lépnem kell. Ezt 2000-ben meg is tettem, mert akkor így láttam jónak és azóta sem bántam meg.

Elszakadni: A Nemzetiben számítottak rám, olyannyira, hogy azon kevesek közé tartoztam, akikkel határozatlan idejű szerződést kötöttek. Akkoriban még létezett ilyen. És nem csak ezért volt nehéz elszakadni innen. Már megvolt a kisfiam, András, aki a csurgói kollégiumban lakott. Itthon akarta befejezni a sulit, és csak később jött ki utánam Amerikába. Itt hagytam a kutyámat, a hivatásomat, és a parasztházamat Nagykovácsiban, amit imádtam. 

Egész: A színész valóban kiszolgáltatott, hiszen kapja a szerepeket, és nem magának választja. Az utolsó színház, ahol a kilencvenes években játszottam, a Nemzeti volt. Úgy éreztem, a társulat szakmailag nincs jó állapotban, elégedetlen voltam a pályámmal és magammal is. A kiégés jeleit érzékeltem magamban. A színház és a film nagyon fontos része volt az életemnek, de sosem jelentette számomra az egész életet.

Ingázás: A szabadság és a függetlenség iránti vágyam nagyon erős, élveztem, hogy Amerikában és Magyarországon is élhetek, de tudom, hogy ezt az ingázást nem lehet a végtelenségig csinálni. 

Eszköz: Imádtam például A három nővér Natasáját, vagy szintén Csehov Ivanovjának Anna Petrovnáját. A Nemzetiben pedig Varját, a Victor Frunza rendezte Cseresznyéskertben. De ugyanilyen fontos volt Wyszpianski Menyegzője is, amelyet Andrzej Wajda, a finom lelkű lengyel filmrendező állított színpadra. A legnagyobb művészekkel dolgozhattam, így ezeket az emlékeket is magammal vittem. Emellett sok és jó filmszerepem volt, rengeteget szerepeltem, tökéletesen és biztosan alakult a karrierem és az életem. Gyerekem született, és egy kis parasztházam is volt Nagykovácsiban. Mégis más kellett, hiszen a színészet nekem egy olyan eszköz csupán, amely segítségével megélhetem a saját szabadságomat.

Elvárások: Amerikában rögtön dolgozni kezdetem, saját lábra álltam, de a házasságom a kulturális különbségek miatt nem sikerült. Ugyanakkor a kíváncsiságom továbbra is hajtott előre, és az, hogy Amerikában tudatosan akartam senki lenni, a névtelenséget választva. Rettenetesen élveztem, hogy végre nem kell megfelelnem a fárasztó színészi pálya elvárásainak. Jó volt megszabadulni ettől a tehertől.

Munka: Bármilyen munkát elvállaltam és elvállalok, amelyet hoz az élet. Tanítottam jógát, oktattam színiiskolában, nyitottam saját színészstúdiót. Nem volt újdonság, korábban hét évig foglalkoztam növendékekkel a Nemzetiben is. De olyan is volt, amikor fát vágtam a hegyekben, Kaliforniában. Megfordultam orangutánok rehabilitációs központjában Szumátrán, de hidat is építettem Indiában.  Ahol lehet, ott karitatív munkát végzek, de ezzel nem büszkélkedem, beszélni sem nagyon szoktam erről. Persze ott dolgozom csak, ahol hagyják, hiszen a szegény övezetekben rengetegen munkanélküliek.

Utazni: Az évek során mesteri szintre fejlesztettem, hogy miként kell minimális pénzből és csomaggal, számomra megfelelő helyekre eljutni. Megtanultam utazni. Amikor leszáll valahol a repülőm, azonnal azt érzem, hogy otthon vagyok. És ez így természetes, így jó.

Paradicsomi: Az elfogadást, az élet szeretetét, megtanultam, hogy milyen csodálatos bolygón élünk. Ezt főként az említett országokban tapasztalom meg, hogy igenis vannak még paradicsomi helyek. És milyen sokfélék vagyunk, amit meg kell becsülni, hiszen minél színesebbek vagyunk, annál gazdagabbak is. De fájdalom is megélni dolgokat. A globalizáció egyik nagy problémája, hogy elszemélyteleníti az egyes országokat és megöli a saját kultúrájukat. 

Küldetés: Mindig is foglalkoztatott, hogy miért vagyunk itt, kik vagyunk, mi a küldetésünk. Próbálom a létezést megérteni. Minden nagy világvallás templomát meglátogattam, akármerre jártam. A létezés megértéséhez mindegyik hozzásegített, de nem adott igazi választ.  Majd észak-amerikai indiánok közé kezdtem járni, és egy öreg indián megismertette velem az életfilozófiájukat. Ez az egyetlen, amellyel hippiként száz százalékosan azonosulok. Megismertem, hogyan kell harmóniában élni a Földdel. Az ő közösségük – az enyém is. Sok időt töltök velük, részt veszek szertartásaikon a természetben. Általuk találtam haza, ám időbe tellett, mire megérkeztem. De erről többet nem szeretnék beszélni, mert a hit világa nagyon szenzitív terület, ez mindenkinek a legbelső intimitása. Senkit sem akarok se meggyőzni, se megsérteni.

Ajtók: A környezetemben hamar megtudták, hogy színésznő voltam Magyarországon, a visszajáró vendégek kérdezték is, hogy Amerikában miért nem játszom? Nem akarok – mondtam. Azonban ebbe az egyik vásárló nem nyugodott bele. Anyagot kért rólam, és leadta egy San Franciscó-i művészeti igazgatónak, aki egyszer csak felhívott, hogy az Énekek énekét rendezi majd és szeretné, ha elmennék egy meghallgatásra. Így kaptam meg a szerepet San Francisco harmadik leghíresebb színházában. Újra éreztem azt a nyomást, ami elől itthonról menekültem el. Újra megnyílhattak volna az ajtók, amikor angolul adtam elő az Ivanovból egy monológot. Sok ajánlatot utasítottam vissza, hogy végre az lehessek, aki én szeretnék. Többször is visszahívtak, rendeztem is néhányszor.

Klumpa: Nagyon sok fizikai és mentális erő kell ahhoz, hogy túllépj a félelmeiden. Akár a hidegtől való félelmen. Ebben édesanyám mutatott példát a balatoni úszásaival. Tizenöt éves lehettem, amikor az Alföldön kirándultunk. Hirtelen iszonyú hideg szél támadt fel, majdnem megfagytam. Megéreztem, hogy két lehetőségem van: vagy átadom magamat a fázásnak és a rémületnek, hogy megfagyok, vagy úrrá leszek a félelmeimen, és úgy döntök, hogy nincs hideg. Az utóbbit választottam, és onnantól kezdve valami megváltozott bennem. Rájöttem, hogy ha a mentális kontrollomat fejlesztem, akkor a hideg sem ellenség többé. A színművészetire télen is mezítlábas klumpában jártam. és csak azért hagytam abba, mert meguntam, hogy folyton erről faggatnak, és magyarázkodnom kell.      

Vadon: Imádkozni kellett és pipázni. Az indián hagyományok szerint a pipa füstjén keresztül teremthetünk kapcsolatot a lélekvilággal. Egy égető kérdéssel kell felmenni a hegyre. Az én kérdésem az volt, hogy merre induljak tovább? Indiába térjek vissza újra, vagy Magyarországra visz az utam? Az ember a választ gyakran álmában kapja meg a vadonban. Én egyik éjjel azt álmodtam, hogy Magyarországon vagyok, és egyik kolleganőmet tanítom színészmesterségre. Ez egyértelmű útmutatás volt nekem.  

Itthon: Nekem rendben van az, hogy itthon vagyok. Szeretek itt lenni, mert énhozzám Magyarország mindig nagyon jó volt. Emellett a félelem legyőzéséhez hozzátartozik az is, hogy megtanuljak nem ragaszkodni semmihez. Ne abban keressem a megnyugvást, hogy Amerikában vagyok, Indiában vagy Magyarországon. Az embernek a belső egyensúlyát kell megteremteni mindenhol. És talán ez a legnagyobb próbatétel.

Forrás: Klubrádió, Színház Online, https://novekedes.hu/interju