„A héten beadtam pályázatomat a ferencvárosi Pinceszínház igazgatói állására” – tudatta közösségi oldalán Rácz Attila dramaturg, az SZFE és a Keleti István Művészeti Iskola egykori tanára, a Hólyagcirkusz Társulat korábbi tagja.
„Közzéteszem a jelentkezésem érdemi részét, mert úgy gondolom, a versenyhelyzettel együtt jár az átláthatóság. Köszönöm Balatoni Dóra, Bodó Viktor, Botka Dóra, Hadi Juli, Hajdú Szabolcs, Halasi Zoltán, Hollósy Réka, Jeles András, Kárpáti Péter, Magasi Dalma, Nyáry Pál, Perovics Zoltán, Simor Ágnes, Szenteczki Zita, Szőke Szabolcs, Tóth Anna, Urbán András és Villant Bálint közreműködését, támogatását!” – fogalmazott a dramaturg.
Részlet a pályázatból:
Személyes bevezető
„1995-ben érkeztem a Ráday utcába. Pontosabban a félreeső Mátyás utcai
pincébe, ahol abban az évben Fodor Tamás vezetésével tizenegynehányan
felépítettük és elindítottuk a Stúdió K rendszerváltás utáni állandó játszóhelyét. Gegesy Ferenc polgármester és a ferencvárosi testület támogatásával meghatározó színházi műhelyt létrehozva otthonra találtunk a formálódó alternatív közegben, az „otthonosságért szövetkező” kerületi, Ráday utcai kulthelyek csoportjában. A pince építése augusztusban kezdődött, ekkoriban bontották a Boráros tér közelében lévő MÁV irodaházakat. A dunaparti téglahalmok alól guberáltunk ajtókat az új színházunkba. Ez a kollektív kezdet és a régi elemekből építkezés jár az eszemben, amikor elkezdem írni a pályázatot . És még valami: független társulatok meghívása, kulturális befogadóterek megnyitása nem politikai kegy volt a választott képviselet részéről, hanem egy konszenzuson alapuló, felelősségteljes kerületfejlesztési stratégia része. A Ferencvárosi Pinceszínház igazgatói pályázatára ennek a törekvésnek meghosszabbításaként tekintek. A kiírás szerint a vezetői munkakör meghirdetésével az „arculat megújítása, gondolkodó, útkereső, provokatív, társadalmilag érzékeny színház kialakítása” a cél. Ahogy a felhívás másik pontját olvasva is kiderül, nem általános körülírásról van szó, hanem konkrétan a Pinceszínház hagyományaihoz való visszatérésről: problématételező, formailag kísérletező előadásokat bemutató befogadótér és sokszínű, önmagát szüntelenül újrafogalmazó, változásra képes közösség
kialakításáról, létrehozásáról. Huszonöt év alkotói és pedagógiai tapasztalatával, kapcsolati rendszerével, szakmai támogatásával az elvárásokon túl is készen állok a betöltendő pozícióban a nyílt társadalom értékeinek (pluralizmus, autonómia, kritika)
közvetítésére.
Helyzetkép
Budapestnek, a belvárosnak megvannak a helyei. A helyeknek pedig megvan a maguk feeling-je. Helyet kell találni. A Ráday utca és környéke nekem mindig a színházat jelentette és jelenti ma is. Ebben a hosszú utcában az ember rendszerint halad valami felé, ami nem a konkrét úti célja. Nem is tud róla. Majd egyszer csak meglepi váratlanul. Elhaladni a kirakatok, a teraszok előtt és meglátni valakit. Elidőzni. Ez a kettős értelmű mozgás jellemző a színházra. Van egy dolgom és közben azt kérdezem, mi dolgom nekem? Aztán már nem is kérdezek semmit. Része lettem az utcaképnek és valaki már engem néz. Besétáltunk a Kálvinról a színházba, aztán pedig kisétáltunk a színházból a Kálvinra. És eltelt egy nap, de melyik? Közben meg ez a be- és ki-séta a lényeg. Azt kutatni, hol van meg ez a másfajta időtapasztalat. Ha van valami közös az emberekben, akik a pályázatomban szerepelnek és azokban szövegekben, témákban, amiket hoztak, akkor ez az: elveszni, törlődni és előkerülni megint. Az ember több, mint a dolga. Nem tudni előre, milyen lesz az előadás? Vagy az az egy gesztus éppen? Így értem azt is, hogy megvan a helyek feeling-je, amire az ember egyszer csak felfigyel.
„Hallgassunk, hogy a csend olyan mély legyen, hogy még a források bugyogását is meghalljuk. Hallgassunk, hogy az utolsó szavak visszhangja is elüljön. És ha a madár szárnya rebben, halljuk meg azt is. Egy napon megláttam a kulcslyukon át egy csillagot, úgy remegett akár a frissen szedett fény-ibolya. Most, hogy elszöktünk ide, eljöttünk, hogy megmutassuk a világ apró pici meg még picibb dolgocskáit.”
Utána eredni annak, ami nem nyilvánvaló, ami nem evidencia, ez a küldetésünk. Közelíteni folyton és a közelítésben költői nyelvet találni és beazonosítani a csodákat. Ez a fókuszálás több dolgot is jelent. A zsebkendőnyi térben jelenti a dolgok képszerű felnagyítását, és ezáltal másként érzékelésének folyamatát. Jelenti a külső gesztusok és a belső rezdülések azonos idejű megfigyelési lehetőségét. Jelenti a kifejezőeszközök harmonizációját. Jelenti a különböző stílusok és ízlésvilágok közelítését. És még sok mindent, amiket a terveink ismertetésével szeretnék a továbbiakban megvilágítani.