KulisszaTakács KatiJordán TamásszinkronAbigélJózsef Attila Színház
  • facebook
  • instagram
  • 2021. január 17., vasárnap

    “Szégyellem magam, amiért én szégyellem magam” – Radnay Csilla sorai

    2020. június 27., szombat 15:56

    Radnay Csilla színművész 2015-ben, fél évig helyettesítette mesterségtanárként az akkor induló kaposvári színészosztályban. Ennek az időszaknak a tapasztalatait osztotta meg személyes közösségi oldalán és engedélyt adott arra, hogy megjelentessük.

    2015-ben fél évig helyettesítettem mesterségtanárként az akkor induló kaposvári színészosztályban, így betekintést nyertem a kaposvári egyetem adminisztratív folyamataiba ill. a színészképzés mikéntjére.

    Akkor az volt a rendszer, (nem tudom, most is él-e még ez a nagyszerű elképzelés) hogy a diákok két hetet Székesfehérváron töltöttek a gyakorlati- és két hetet Kaposváron az elméleti oktatásért, így mintegy integrálva őket egy-egy vidéki, adott esetben  a Székesfehérvári Vörösmarty Színház életébe. (Az említett osztály mindenesetre nem Székesfehérváron fejezte be a tanulmányait. )

    Radnay Csilla / fotó: h.underground.hu

    El lehet képzelni, hogy ez már önmagában is milyen teher volt a diákoknak, az állandó ide-oda költözéssel, de a munkát egész biztosan ellehetetlenítette, hiszen épp amikor újra megszoktuk egymást és elkezdtünk volna érdemben próbálni, indulás volt vissza Kaposvárra.

    Az első féléves mesterségvizsgát hatan néztük velem együtt. A kaposvári egyetem két emberrel képviseltette magát. Tanácstalanul álltunk a helyzet előtt, tényleg nem érdekli a kaposvári kollégákat, hogy mi történt az első szakaszban a színészhallgatókkal színészileg? Majd jöttek a telefonok a kaposvári tanároktól, hogy jöttek volna szívesen, de az akkori tanszèkvezető úr (aki egy most a facebookon sokat megosztott Magyar Nemzetes cikk szerzője, színháztörténész) a vizsga napjának délelőttjén tájékoztatta a kollégákat, hogy déltől lehet vizsgát nézni Székesfehérváron. 

    Elég régóta csak a saját tapasztalatomnak hiszek. Ebben az időszakban a legközvetlenebb módon tapasztaltam meg, hogy Vidnyánszkyéknak mit jelent a színészképzés. Papírformát. Ez a 13 fiatal egy-egy hivatkozási alap, egy-egy igazolás volt arra, hogy a rendszer működik, hiszen felvételiztek, felvették őket, utazgatnak egyik városból a másikba, részt vesznek az órákon, vizsgáznak, dübörög az oktatás, mi is volna a gond? A dolog működik, le van írva feketén – fehéren, az adminisztráció nem hazudik.

    Hogy közben milyen körülmények között voltak kénytelenek dolgozni és tanulni az teljesen mellékes, mint ahogy a munkájuk is az volt,  totális érdektelenségbe veszett.

    Hangsúlyozom, ez az első félév volt, nem tudom, hogy később hogy alakult a sorsuk, illetve tudom, de már csak hallomásból, mert fél év után visszaadtam a feladatot. Ezért ez a 13 fiatal nyilvánvalóan neheztelt-neheztel rám, teljesen jogosan, én is így éreznék a helyükben. De magamba zuhantam annak a súlyától és nem tudtam elszámolni azzal, hogy megértettem, hogy az egyetem szempontjából tökéletesen mindegy, hogy ők kik, mit csinálnak, hogy ebben teljesen tehetetlen vagyok, mert esélytelen vagyok az apparátussal szemben.

    Szégyelltem magam, amikor a diákok megkérdezték tőlem, mit kell kezdeni azzal, ha órán -az azóta József Attila díjjal kitüntetett- Takaró Mihály Spiró Györgyöt úgy emlegeti, hogy “nevezzük embernek”, a Nyugatot pedig kis baloldali zsidó lapocskának aposztrofálja.

    Erre mit kellett volna válaszolnom? Hogy kellett volna magyaráznom, hogy senkit nem érdekel a mesterségvizsgájuk? Hogy egyértelmű politikai besorolás alá esnek bármely mégannyira apolitikus egyszerű emberi erkölcs és intelligencia diktálta megnyilvánulásukért? Hogy kergetniük kellett Kaposváron az elméleti tanárokat, hogy legyenek kedvesek órát tartani? ( a kérés ellenére sem mind volt ilyen kedves) Bár addigra már volt tapasztalatom abban, mire képes az apparátus, az ezernyi napi gyakorlati probléma és gát, a tomboló inkompetencia, amely mind arról tanúskodtak, hogy a diákok vannak az egyetemért és nem fordítva, felül- vagy alul- múlta az addigi abszurditásokat is.

    Szégyelltem magam és szégyellem magam azóta is minden egyes gyomorforgató, cinikus, magyarázatra és elemzésre érdemtelen kultúramentésnek álcázott politikai kirohanás hallatán, a tehetségtelen középszer dühöngő ámokfutása és a lelkes, kétségbeesett vagy èppen apatikus igazodás láttán.

    És szégyellem magam, amiért én szégyellem magam.

    Én- csakúgy, mint bármely színészhallgató bármely intézményben- csak magyar színész szerettem volna lenni Magyarországon.

    Radnay Csilla

    - Színházi pillanatok az Instagramon -