„Egy nemrégiben megjelent kötet, a Megmozdult irodalom kivételes élmény lehet azok számára, akik valaha bármilyen kötődést éreztek a színházhoz. Radnóti Zsuzsa megmozdította az irodalmat azzal, hogy életmű kötetével mindannyiunknak tapintható közelségbe hozta hat évtized drámairodalmát, amit maga, csaknem egész idő alatt, a vígszínház dramaturgjaként töltött el” – írja a Jelen lapjain Láng Zsuzsa, aki a neves dramaturgot kérdezte.

A Vígszínházban tartott könyvbemutató alkalmával a direktor, Rudolf Péter azt mondta, hogy „a színház – maga Radnóti Zsuzsa”. Erről szólva a dramaturg elmondta: „Tényleg jó darabig része voltam a Vígszínháznak, és persze most is, bár már távolabbról. (…) A beszélgetés elején szeretném tisztázni, hogy a könyv címét a szerkesztő, Légrádi Gergő adta, aki tulajdonképpen rávett arra, hogy létrejöjjön ez a kötet. (…) Nekem az igazán nagy munka akkor kezdődött, amikor folytatni kellett a 2003-ban abbamaradt íróportrékat. A portrékat ki kellett egészítenem napjainkig, beleértve Füst Milánt is, és ez azért nem volt egyszerű. És még csak utánuk következtek azok a nagyszerű írók, akik abban az évtizedekkel korábbi kötetben még nem voltak benne, Esterházy Péter, Borbély Szilárd, Háy János, Székely Csaba, Visky András – a róluk szóló írásokat ugyanúgy ki kellett egészítenem, pedig csak néhány éve jelentek meg, de külön-külön, folyóiratokban. És nem szívesen hagytam volna ki azokat a közéleti megszólalásaimat sem, amelyek tényleg fontosak számomra.”

A kérdésre, honnan lehet megérezni, hogy egy prózai szövegből jó dráma lesz-e, Radnóti Zsuzsa elmondta:
„Talán – nincs jobb szavam rá – valamiféle megérzésnek, érzéknek is kell lennie, ami közelít egy rendezői képességhez. Egy érzetnek, amely által, ha elolvasok valamit, akkor az megszólal a fejemben. Úgy, hogy rögtön látom és hallom a térben is. Nem a történetet, hanem a mondatokat, meg valamit, ami a szöveg mélyén rejlik. Valami dinamikus, energikus réteg, ami nem csak megszólítja a másik embert, de változtat is azon a másik emberen vagy a helyzeten, amelyben elhangzik. És ahogyan lépcsőzetesen a jelenet kialakul, lüktetni kezd a próza.”

Egy előző könyv címéből tudjuk, hogy a dramaturgiának is lehet lázadása. Ennek kapcsán kifejtette:
„E mögött hosszú folyamat húzódik. Az irodalmi dráma erősen visszaszorult, de nem is csoda, mivel ez a társadalom egészen más, mint az előzőek voltak. Megváltozott a struktúrája, hiszen a rendszerváltás előtt két része volt az országnak, az egyik, amelyik legalább látszólag elfogadta a Kádár-rendszert, a szocializmust, a másik, a kisebbik rész kisebb-nagyobb lázadásként csodálatos produkciókat hozott létre. (…) Most jóval bonyolultabb a helyzet, társadalmilag, politikailag, társadalom-pszichológiailag sincs olyan egységes alap, amelyhez hozzá lehetne nyúlni alaphelyzetként, mint a rendszerváltás előtt. Feltehetően ezért is születik kevesebb társadalomkritikus irodalmi dráma és előadás mostanság. A megosztottság jóval bonyolultabb. Inkább most is a független társulatok előadásaiban érezhető pőrébben a kritikusság, és nyíltabban, bátrabban csinálják, mint a kőszínházak.”

Legendás, hogy egyáltalán nem fogja vissza politikai és közéleti kritikáit. Erről szólva leszögezte: „Csakis nagyritkán, szakmapolitikai kérdésekben szólalok meg, vagyis, ha a kultúrának ezen a területén érzek igazságtalanságot, politikai hazugságot, mellébeszélést, akkor. Vagy az olyan félelmetes döntéseknél, mint az egyetemek autonómiájának elvétele, az SZFE-ügy, a CEU elüldözése az országból, ez utóbbi ugyan nem színház, de mégis a kultúra roppant fontos része – akkor meg kell szólalnom.”