Rendkívül aktuális darab lett a háború kitörése óta a Tóték, a rettegés most átterjed az egész idegrendszerünkre – erről beszélt a Magyar Hangnak adott interjújában Radnóti Zsuzsa. Örkény István özvegyének nemrég jelent meg életműkötete Megmozdult irodalom címmel. A dramaturggal a rendszerváltás előtti idők cenzúrájáról, a háborúról és a II. kerületről is beszélgetett Lakner Dávid.

„Én kezdeném a beszélgetésünket azzal, hogy hosszú évek után a napokban láttam másodszor is a Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház emlékezetes vendégjátékát, a Tótékat itt, a pesti Nemzeti Színházban. A bemutató 2004-ben volt, és az őrnagyot ma is a zseniális Trill Zsolt játssza. Tőle tudom, hogy már túl vannak a 200. előadáson. A darab és az előadás ismét és talán még erősebben, felkavaró módon szólalt meg itt és most, Budapesten. A szövegnek és a játéknak akarva-akaratlanul is egy riasztó plusz jelentése lett napjainkban: az ukrajnai háborúval a sötét háttérben. A békés nézőtéren ülve is felizzott bennünk a rettegés, hogy mennyire kiszolgáltatottá, védhetetlenné válhat az ember egyik pillanatról a másikra” – fogalmazott Radnóti Zsuzsa.

A kérdésre, mennyire érvényes ma, amit a Tótékban látunk, azt felelte: „ Majdnem mindig aktuális, főleg rendkívüli időszakokban. És most ismét az van. Rengetegen menekülnek hozzánk is, a segítőkészségünk megint a csúcson van. Ám a segítségnyújtás közben rettegve bámuljuk a képernyőt. Itt van megint a szimbolikus „őrnagy”.”

Örkény kora egyik legnevesebb írójának számított, de azért őt is elérte a cenzúra. A Pisti a vérzivatarban-t például tíz évig nem lehetett bemutatni. Arról szólva, ez mennyire viselte meg ez őt, Radnóti Zsuzsa úgy fogalmazott: „Azért azt is hozzá kell venni, hogy az ötvenes években sokáig mást gondolt a dolgokról. A háborúból, hadifogságból tért haza, és hirtelen megcsapta őt az akkori látszólagos béke, egy ország újrakezdésének lázas hite. Egy ideig rózsaszín szemüvegen át látta a világot, aztán 1953-ban papírra vetette az Írás közben című „felébredését”, megrendítően elevenítve fel egy sztálinvárosi élményét. Egy súlyos, szinte szimbolikus erejű pillanatban elemi erővel szembesült a rendszer totális hazugságával. Egy koszos étkezőbe tért be, ahol a halálfáradt emberek falták, ették, marcangolták a csomagjaikból elővett másnapos kenyereket. Mindeközben Sztálinváros építéséről a korabeli sajtó ódákat zengett. Ezt az élményt a fokozatos kijózanodás követte, majd 1956, amelyben tevőlegesen ugyan nem vett részt, de néhány bátor szavú írása miatt évekig eltiltották a publikálástól. Hosszú ideig egy gyógyszergyárban dolgozott, hogy eltarthassa a családját.”

Azt is fejtette, hogyan lehetett tudomásul venni, hogy a hatvanas–hetvenes években jó néhány színpadi művet betiltottak: „Ha jó a dráma, akkor nagyon meg tudja szólítani az embert, sokkal intenzívebben, mintha egy könyvet olvasna. A hatalom pedig éber volt, dolgozott a cenzúra. Rengetegen figyeltek arra, nehogy „a szabadság ártó szelleme” átjusson a hálón, és színre kerüljön.”

Az interjúban szó esik a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügyéről is, amely kapcsán Radnóti Zsuzsa már korábban is megszólalt: „ Súlyos bűn, ami az egyetemmel történt: megszakították a magyar kultúra szerves folyamatát. Lehet mondani ellenségesen, hogy korszerűtlen monstrum volt. Teljesen természetes, hogy minden intézménynél van, amit meg kell reformálni, de nem így, hogy egyszerűen kettévágják. Pontosabban megszüntetik, és a hatalomnak tetsző részből, a hozzájuk csatlakozó tanárokból és hallgatókból megalakítanak egy új egyetemet a saját ízlésük és világnézetük szerint. Nem tudok arra választ adni, mi lesz most, hogyan tovább. Én természetesen az elszakadó Freeszfe-ben bízom, az ott maradó kiváló oktatókban, akik a hallgatókkal együtt vállalják a nulláról kezdés számtalan nehézségét.”

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/12. számában jelent meg, március 18-án.