Az egyik legjobb mozgású és legszebben beszélő hazai színész. Versenyszerűen tornázott, versmondó versenyeken szerepelt, mielőtt a színjátszás felé vette az irányt. Huszonkilenc éve a Katona társulatának oszlopos tagja. Rajkai Zoltánt a Színház.net kérdezte.
A Színház.net interjújából:
Egy korábbi interjúban úgy fogalmazott: nem tudja, mit jelent a színpadon. Ennek kapcsán Rajkai Zoltán elmondta: „A színészi pályáról az elején az a romantikus elképzelésünk van, hogy ha haladunk előre az úton, és jó esetben jelentős szerepeket játszunk, akkor annak lesznek következményei: újabb nagy szerepek, elismerő díjak, szakmai visszajelzések formájában. A saját pályámat nem látom ilyen egyenesvonalúnak. Pozitív visszajelzéseket kapok ugyan a munkámra, általában szeretnek velem dolgozni, hívnak is ide-oda, kiváló szerepeim is vannak, de mégsem érzem azt, hogy mindennek művészi értelemben lett volna valami jelentős hatása kifelé.”
A felvetésre, miszerint sokkal inkább csapatépítő játékosnak tűnik, azt felelte: „Ez való igaz, csapatjátékos vagyok, de naivan azt gondolom, hogy az egónak és a szereposztásnak nem kellene összefüggnie. A Katonában nem jellemző az ilyen összefüggés, de máshol egyre gyakrabban tapasztalni hasonlót. (…) Nem keresem az alkalmakat, hogy bekerüljek különböző „piros magazinokba”, tévés műsorokba, a celeblét bugyraiba. Nem szívesen vállalok olyan munkát, ami nem színvonalas művészi értelemben. Bár ez a gondolkodás ebben a „gazdaságkorban” már nehezen tartható. El kell tartani a családot, és az előadóművészi lehetőségek nem korlátlanok” – fejtette ki a művész, aki arról is beszélt, hálás, hogy ebben az évadban két jelentős, végletesen eltérő szerepet kapott a Katonában: a Tanítót A fehér szalagban és Nérót a Poppea megkoronázásában. A fehér szalagban egy kedves, jóravaló, igazságkereső értelmiségit játszik, a Poppeában pedig egy kíméletlen, őrült szörnyeteget.
Arról, hogy hívő látásmódja miben érhető tetten a színészetében, kifejtette: „Amióta megtértem, bátrabbnak érzem magam, nem függök a munkámtól olyan értelemben, hogy nem akarok görcsösen megfelelni megmagyarázhatatlan elvárásoknak. Sokkal jobban tudok koncentrálni, akár felülemelkedni egy-egy szerepen, ami nagyobb játékosságot, lazaságot, kreativitást eredményez.”
A kérdésre, a Katona elleni támadásokhoz más aspektusból viszonyult-e a hitének köszönhetően, elmondta: „A hitem segít higgadtnak maradni mindenféle támadás és zűrzavar esetén, és így más szemszögből is tudom nézni a dolgokat. (…) Mi a színházművészet, és nem a politika eszközeivel reagálunk a minket körülvevő világra. Nagyon téved, aki ezeket összemossa, akár alkotóként, akár nézőként, akár politikusként.”
Gothár Péter ügyéről szólva leszögezte: „Nem szeretnék erről beszélni, mert minden mondat károkat okozhat. Sajnos a modern média alkalmatlan arra, hogy igazul kommunikálni lehessen egy ilyen árnyalt ügyet.
Összekeveredett a bűn, a hiba, a tévedés, a zaklató, az áldozat, az áldozat védelme és az eltussolás fogalma, valamint a zaklatás és a színház fogalma is,
és ezt rémisztőnek tartom. Minden kiforgatható és felhasználható az ellenkezőjére, és ez meg is történik.”
Rendezői pályájáról és a színházpedagógia iránti érdeklődédésről is beszélt: „Komolyan foglalkoztat a színház társadalomformáló ereje. Mentorként részt vettem a Katona színházi nevelési programjában, a Behívóban. Kaposváron rendeztem egy előadást, amely integrálta a színházpedagógia elemeit, a közönséget is bevontuk a közös munkába. Szívesen beállnék a jövőben is színházi nevelési projektek mögé, amelyeknek sokkal radikálisabb jelentősége lehet a munkanélküliek, a közmunkából élők számára, mint a segélyezési rendszernek.”
A hűségről szólva elárulta, azért nem váltott színházat az elmúlt 29 évben, mert nagyon szereti a Katonát:
„A hűség nyilván jellem kérdése és alkati sajátosság is, de ugyanakkor szeretek a legjobb csapathoz tartozni. Ezért inkább úgy döntöttem, hogy maradok csapatjátékos
a Katonában, mint hogy elmenjek máshová szólistának. Meg hát az örökség az felelősség is egyben. Érdekes, de felfedeztem, hogy Kaposváron, a Csikyben még mindig megvan a magja annak a régi színházi gondolkodásmódnak, ami évtizeddekel ezelőtt a híres kaposvári színházból indult, és ami a Katonát ma is jellemzi. Ott van még néhány tapasztalt öreg róka művész, és a kaposvári szakemberek között még maradt egy-két értékes „őskövület”: szcenikus, kellékes, világosító, hangosító, akik a legendás Kaposvár-szellemiségét őrzik. És ahol még megvan a mag, ott könnyen kicsírázhat és szárba szökkenhet bármi.”