Március 6-án nyolcvanhat éves Király Levente Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet adattára szerint 206 regisztrált bemutatójával a legtöbb szerepet eljátszott magyar színészek egyike.

Édesapja régésznek szánta

Édesapja régésznek szánta, ő mégis a színészi pályát választotta. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1959-ben végzett. Friss diplomásként – mivel akkoriban kötelező volt a vidéki gyakorlat – két évre Szegedre szerződött Komor István főrendező hívására. Megszerette a dél-alföldi várost, az ottani közönség is megszerette őt, azóta is a szegedi társulat tagja. Bár többször hívták máshova, mindig nemet mondott, és nem bánta meg.

Éppen csak operát nem énekelt

A Szegeden töltött több mint fél évszázad alatt – saját szavai szerint – jóformán mindent eljátszott, éppen csak operát nem énekelt, ennyi lehetősége három Budapesten sem lett volna. Mint a Kossuth-díj átvételekor mondta, “minden szerepért, a szó nemes értelmében, megdolgozott”, mert “aki megnyugszik, az megáll a pályán”.

Alakításainak listája csaknem harminc oldalt tesz ki

Szerepet soha nem kért és soha nem adott vissza, alakításainak listája csaknem harminc oldalt tesz ki. Volt Mercutio (Shakespeare: Rómeó és Júlia), Sir John Falstaff (Shakespeare: IV. Henrik), Figaro (Beaumarchais: Figaro házassága), Firsz (Csehov: Cseresznyéskert), Kean (Dumas-Sartre: Kean, a színész), Galilei (Brecht: Galilei élete), Luka (Gorkij: Éjjeli menedékhely), Svejk (Hasek), Willy Loman (Arthur Miller: Az ügynök halála), Mikszáth (Görgey: Mikszáth különös házassága). Számos zenés darabban is fellépett, például a Hegedűs a háztetőn, a Chicago, a Jézus Krisztus szupersztár, a La Mancha lovagja, a My Fair Lady című musicalekben. Több mint 200 színpadi szerepével a legtöbb szerepet eljátszott magyar színészek egyike, aki szerepeiben mindig az embert kereste. A Luxemburg grófja című operettben az idei évadban is színpadra lép.

Az első vidéki művész, aki a Nemzet Színésze lett

1967-ben Jászai Mari-díjat kapott, 1986-ban érdemes művész lett, a Kossuth-díjat 2003-ban vette át “több évtizedes, sokoldalú művészi pályafutásáért, kiváló szerepformálásaiért”. 2006-ban a nemzet színészévé választották, a vidéki művészek közül elsőként. A Szegedi Nemzeti Színháznak 1968 óta örökös tagja, 2007-ben Szeged díszpolgára lett. 2013 óta a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.

Ha “bipp-bipp”, akkor “bipp-bipp”

Tépelődő alkatnak tartja magát, előadások előtt mindig lámpalázas volt. Azt vallja: az a legfontosabb, hogy a színpadon eljátszott életet megtöltse hitelességgel. Rajongva szereti a hivatását, igazi alázattal szolgálja Tháliát. Vámos Miklós Világszezon című darabjában mindössze annyit kellett mondania: bipp-bipp, miközben leengedték a zsinórpadláson át a színpadra, de fel sem vetődött benne, hogy ne csinálja meg. Az is igaz, hogy szerepért sem állt sorba soha, kérés nélkül is szinte minden megadatott neki. Örömszínésznek tartja magát, és számára Szeged egy élhető város, ahol jól érzi magát, megkapta a nagy lehetőségeket.

Fia, Király Attila apja nyomdokain jár: a Színház- és Filmművészeti Egyetemen szerzett diplomát, színész, rendező és koreográfus.

Színészet: A színészet? A mindenem. Csodálatos, amikor én adok testet, életet egy szerepnek. Ott van a szöveg, olvasom, tanulom és az agyam elkezdi feldolgozni, majd megemészteni, ezután leengedem a szívembe, onnan hozom fel és engedem ki a számon. Mindezt úgy, hogy aki nézi vagy hallja annak hiteles legyek, sőt ő maga is bele tudja élni magát a szerepbe. Számomra ez a színészet és ez egy szeretetreméltó munka.

Kötelező: Amikor én végeztem a főiskolán, a minisztériumban azt a határozatot hozták, hogy minden végzős hallgatónak két évig vidéken kell játszani. Engem Komor István, a Szegedi Nemzeti Színház akkori főrendezője kérdezett, jönnék-e Szegedre, s nem sok választásom volt, jöttem. De úgy, mintha kést forgattak volna a szívemben. Leszálltam a vonatról, ahol az a borzasztó tér fogadott. Gondoltam, eldobott engem a Jóisten.

“Magamat keresem”: De legalább a színház szép volt, gondoltam, valami majdcsak lesz. Bementem az irodába, megkérdeztem a művészeti titkárt, hogy hol fogok én lakni. “Édes Leventém, ahol tud. Kivesz egy albérletet, vagy elmegy szállodába, nem tudom” – válaszolta. Ennek hála fél évig laktam a Hungária Szállodában, amit aztán két évig fizettem vissza. De még aznap, amikor ilyen kedvesen üdvözöltek itt, nagy szomorúan a kis pakkommal kimentem a Tisza-partra. Szép volt nagyon, gondoltam, legalább ez megvan. Megláttam ott egy úszóházat, a hídon jött szembe egy ember, s kérdezte, keresek-e valakit. “Magamat keresem leginkább” – mondtam. Ez az ember azóta is barátom. Másrészt, akkor nagyon kevés fiatal színész volt itt, s amikor kiderült, hogy használható vagyok, olyan sokat és olyan sokfélét játszottam, hogy ha három Budapesten lettem volna, akkor sem játszottam volna annyit.

Nincs az a pénz: Rajongásig szerettem és szeretem a pályát, utána pedig megszerettem a várost. Az se semmi. Mert ez egy élhető város. Kialakult valami fantasztikus kapcsolat az emberek, a város és köztem, és nincs az a pénz, amiért én ezt bárkinek odaadnám.

Lyukra játszani: Kétségek között tépelődő ember vagyok azért, mert ez az egyik olyan hivatás, ahol a két centi nem mindig két centi – lehet öt, hat, hét, de az is lehet, hogy csak fél. S közben ugyanaz a munka van benne. Nem hiszem el, hogy én mindig jó tudok lenni, csak azt, hogy most sikerült. A rendező elvárásának és az én elvárásomnak össze kell jönni. Ha a rendező nagyon hülye, akkor én lyukra játszom.

Mercutio: Egyszer megkérdezte Békés András, tudok-e táncolni. Nekünk a színművészetin azt tanították, hogy színész olyat nem mond, hogy valamit nem tud, csak azt kérdezi, hogyan csinálja. Attól kezdve majdnem az összes zenés darabban játszottam, de volt egy kikötésem: csak akkor vállalom, ha prózát is alakíthatok. Úgy játszottam Mercutiót, hogy közben táncos-komikus is voltam. Az első időkben nem is hívtak máshova Szegedről, aztán elterjedt, hogy használható vagyok, s akkor már hívtak, de akkor meg már én nem mentem volna semmi pénzért.

Nem keverem: A saját életemből veszek át dolgokat a szerepeimhez, de a szerepeim nem adnak megoldást az életemre. Azt nem is akarnám. Ettől mélységesen elzárkózom. Civil ember vagyok, mint bárki más – a feleségemet úgy szeretem, mint egy civil ember, a gyerekeimet úgy szeretem, mint egy civil ember. Én ezt nem keverem.

Zsótér: Zsótér Sanyival azért szerettem dolgozni, mert tudott bánni a lelkemmel. Számomra fontos, hogy szeressenek, bízzanak bennem a rendezők. Zsótér avantgárd megoldásait is el tudtam fogadni. Ha indok van rá, igazul és őszintén csináljuk, akkor én az eget is lilára festem. Csak legyen ott mögötte az ember! L’art pour l’art nem tudok játszani. Akkor hamisnak érzem magam.

Csillag: Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy a Nemzet Színésze címet én fogom elnyerni. Mert ez túl van az én csillagomon. Bármennyire is szeretnek engem itt Szegeden, ez Pesthez mérten vidék. Vidéki színésznek ilyen kitüntetést megkapni – amit sokan szavaznak meg egyhangúan, amihez valakinek először meg kell halni… Így, ahogy most, akkor is elsírtam magam. Egy színésznek nincs ennél több.

Miután ez a pálya is olyan lett, hogy nem mindig az számít, ami azután történik, hogy a függöny felmegy – pedig ott kiderül minden, mert abban a pillanatban lehet látni, hogy mi őszinte, mi nem -, hanem sok más, ez egy nagyon nagy kitüntetés, sokan intézik, én már pontosan hallottam, kik fogják kapni. Aztán egyszer csak kiderült, hogy nem az, nem is amaz, hanem én. Akkor most mi van? Akkor most azt hiszem, hogy van Isten. Nem tudok másra gondolni.

Bár már évek óta nem vállal színpadi fellépést, a szegedi közönség megtartotta emlékezetében, büszke rá, gyakran emlegeti. Nem tud úgy végigmenni kedvenc sétányán, a Tisza-parton, hogy ne köszönnének neki, ne állítanák meg legalább néhány szóra – írja a Nemzet Színészéről Hollósi Zsolt a https://tiszatajonline.hu/ oldalán. Szívből ajánljuk az ő megemlékezését.

Forrás: Színház.org, OSZMI, MTI, Magyar Narancs, Szegedi Nemzeti Színház. Híradó.hu