A kivételesen jó művészi produkciók gyógyító erővel bírnak – vélekedik Mészáros Blanka, Junior Prima- és Arany Medál-díjas színművész, aki tavaly adott életet az első gyermekének, Irmának, most pedig Dyga Zsombor rendező Kabul művelet című katonai vonatkozású akciófilmjét forgatja, miközben az Én, Daniel Blake című előadást kezdi próbálni a Radnóti Színházban. A 33 éves művész a 16. Arany Medál-díj nagykövete, Navarrai Mészáros Márton újságíró-szerkesztő, író, az Arany Medál-díj alapítója ennek alkalmából kérdezte díjazásról, hangulatokról, karrier- és magánéleti állomásokról.

Az interjú a Színház Online-on és az Arany Medál-díj honlapján (aranymedaldij.hu) olvasható. 

– Öt évvel ezelőtt kaptál Arany Medál-díjat, idén arra kértünk, legyél az idei, tehát a 16. Arany Medál-díj nagykövete. Milyen emlékeid vannak a saját díjazásodról?

2019-ben kaptam meg az Arany Medál-díjat, azt szoktam mondani, hogy a legjobb női főszereplő kategóriájában, pedig valójában még jobban hangzik az eredeti kategóriaelnevezés: az év színésznője. Azt hiszem, hogy a Jeanne d’Arc-alakításom erősen nyomott a latba, mert akkoriban volt Hegymegi Máté előadásának a bemutatója a Katonában. Egyébként éppen a Tartuffe-öt próbáltuk Bocsárdi Lászlóval a Katona József Színházban, és bár imádtam próbálni Moliére klasszikusát, már nagyon vártam, hogy vége legyen és mehessek díjat átvenni a Bethlen Téri Színházba. Ráadásul akkor a kedvesem elkísért az Arany Medál-díjátadóra, pedig egyáltalán nem jellemző, hogy díjátadón valaki ott lenne mellettem vagy kézen fogva támogatna. Az elismerést Halász Judit adta át, aminek szintén örültem.

– A Kossuth-díjas színművész-énekesnő, Halász Judit már több mint hat és fél évtizede van a pályán. Mit jelentett, hogy egy ilyen nagynevű pályatársnőtől vehetted át az elismerést, aki egyébként 2016-ban szintén megkapta az év színésznőjének járó Arany Medál-díjat?

Halász Judit egy legenda. Nem csak mi, hanem sok előttünk lévő generáció is úgymond rajta szocializálódott. Nincs olyan év, amikor ne hallgatnánk a lemezeit. Vidéki lányként nehezen jutottam el Budapestre színházba, így nem mondom, hogy rengeteg meghatározó előadását élőben láthattam, de a hangja az természetesen ott van a fejemben. Megtisztelő és megható volt tőle átvenni díjat. Ez valami olyan, amit az ember jól becsomagol és eltesz magának, hogy később, amikor ki kell nyitnia, akkor ott legyen vele.

– Nyílt lehetőséged beszélni vele a díjátadó előtt vagy utána? Adott bármilyen tanácsot, meglátást, visszajelzést?

Judittal beszélgettünk a díjátadó után. Emlékszem, ez a tipikus színészek közötti beszélgetés volt: „nem mindenben láttalak, de hallottam rólad”. Teljesen elfogadható, hogy mivel nagyjából minden este vagy legalábbis minden második este játszunk, ritkán tudjuk megnézni egymást színpadon. Ha szerencsénk van, sikerül elcsípni a másik előadását, de ha két különböző társulatban játszunk, még nehezebb a feladat. Szóval, éppen erről beszélgettünk, hogy el fog jönni és megnéz a színházban.

– Az Arany Medál-díjak átadásának 2013 óta a Bethlen Téri Színház biztosít helyszínt. Hiszünk a stabilitásban és a folytonosságban, többek között ezért kérjük fel Juhász Anna irodalmárt, kultúraszervezőt háziasszonynak minden díjátadóhoz. Igyekszünk a hat elismertnek néha meglepetésdíjátadókkal és zenei fellépőkkel készülni. Hogy élted meg azt, hogy egy maroknyi alkotótársaddal együtt ötven-hatvan fős közönség előtt, már-már családi légkörben vetted át a kitüntetést?

Eleve az, hogy a Bethlen Téri Színházban van a díjátadó, az már ünnep, mert nyilván az a fajta meghittség és családiasság, amit ez a színház tud nyújtani, még inkább összehozza a jelenlévőket – akár díjazottak, támogatók, vagy egyéb pályatársak. Emlékszem, hogy abban az évben Hobó volt a zenei fellépő, én pedig már elég régen láttam, így baromira tetszett, hogy énekelt – énekelve beszélt, beszélve énekelt – két dalt is. Nyilván mindenkinek, aki ott volt, hozzáadódott az ő személyisége ehhez a délutánhoz, már csak azért is, mert egy ilyen kicsi térben még jobban tudnak érvényesülni a különféle impulzusok. Ettől a szellemiségtől tudnak magánbeszélgetések kialakulni, és nem csak protokolltörténetek. Valahogy, amikor átvettem a díjat, olyan szabadon szóltam, mint korábban még egyszer sem. Életemben először vettem át normálisan díjat, mármint úgy, hogy meg is tudtam szólalni a saját hangomon. A meghatódottság szólt belőlem, de egyszerűen jólesett az embereknek megnyílni egy picit.

– Tavaly édesanya lettél, most pedig Valló Péter készül rendezni az Én, Daniel Blake című előadásban, amelyet december 17-én, kedden mutat be a Radnóti Miklós Színház, ahova 2020-ban szerződtél el. Hol tart a szakmai- és a magánéleted 2024-ben?

2023-ban született meg az első kislányom, Irma, és pont beszélgettem a férjemmel (K. Kovács Ákos operatőr – NMM.) arról, hogy minden színésznőben benne van, hogy el kell hagyni egy kicsit a pályát és vissza kell térnie erre a pályára. Hát velem ez valahogy nem történt meg. Én szinte el sem hagytam, de ezt a szó legszebb értelmében mondom:

Idén nyáron kezdtem el dolgozni, két kisfilmet leforgattam, most pedig Dyga Zsombor Kabul művelet munkacímen forgó nagyjátékfilmjét készítjük, többek között az újdörögdi Romvárosban. Közben november elején kezdek Valló Péterrel egy szép darabot próbálni, az Én, Daniel Blake az idős brit filmrendező, Ken Loach cannes-i fődíjas drámájának színpadi adaptációja. Úgyhogy azt hiszem, hogy ennél szerencsésebben nem tudott volna alakulni az életem: kaptam egy olyan kis pihenést, amit tényleg feltöltődéssel töltöttem.

Szerencsére nem aggódom a jövő miatt sem, mert amikor színházban vagyok vagy filmen dolgozom, akkor csak ott vagyok, s mikor otthon vagyok, akkor csak ott létezem. 

– Kiskunhalasi születésű lányként Bács-Kiskunban nőttél fel. Miért akartál színésznő lenni? Hogyan képzelted a pályád jelenlegi szakaszát, amikor a harmincas éveid elején jársz?

Nagyon korán mondogattam, hogy színésznő akarok lenni, sőt azt mondtam, hogy ráncos komikus szeretnék lenni. Valószínűleg azt hittem, hogy ez a táncos komikus. Édesanyám mindig azt mondja, hogy ezt mondogattam. Nagyon szerettem mindent, ami ezzel volt kapcsolatos, például az éneklést, a játékot, a tornát, a táncot és még a hittant is.

Igazi katarzisélmény volt, amikor 2010-ben, tizenkilenc évesen felvettek. Méhes László színész-rendező az első zenés mesterség órán megkérdezte, hogy miért akarunk színészek lenni. Mindenki adott valamilyen választ, ő pedig azt mondta, hogy ez borzasztó, ezek miatt senki ne legyen színész.

– Te mit mondtál?

Biztos, hogy azt mondtam, hogy az embereknek szeretnék adni, mert szeretném őket szórakoztatni, nevelni, kinyitni újabb és újabb kapukat. Igazából ez nem hazugság, de van benne egyfajta önös érdek, mert játék nélkül nem tudok létezni.

Azt hiszem, hogy ez gyógyítás lehet az előadó, de akár a közönség számára is. Mivel orvos is szerettem volna lenni, biztos vagyok benne, hogy van benne ilyen hivatástudat is. Ezek nagyon nagy szavaknak tűnnek, de tudom, hogy nem így van, mert ha én is látom a kollégámat játszani, tudom, hogy a kivételesen jó művészi produkciók gyógyítják a szívet.  

Szerző: Navarrai Mészáros Márton

A 16. Arany Medál-díjátadót december 5-én, kedden a Bethlen Téri Színházban rendezik meg.

Fotók: Arany Medál-díj / Hatházi Tamás
Videó: Arany Medál-díj