Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület szombaton tartott díjátadó gáláján vette át a Kovács György-díjat Nagy Csongor Zsolt, a Harag György Társulat művésze.

Szombaton, április 10-én Kolozsváron, a Kétágú templomban tartotta a közművelődés különböző területein kiemelkedő tevékenységet folytató szakemberek kitüntetésére szolgáló díjátadó gáláját az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület.

Az online is közvetített gálán pedig a Harag György Társulat is érdekelt volt, ugyanis Nagy Csongor Zsoltot, a társulat művészét az egyesület Kovács György-díjjal tüntette ki, elismerve kiemelkedő színészi tevékenységét. 

A kolozsvári gálán Bessenyei Gedő István, a társulat művészeti igazgatója mondott laudációt.

„Őszinte leszek önökhöz: Nagy Csongorról laudációt írni nem könnyű feladat. Elmondani, különösen a jelenlétében, még nehezebb dolog. S mindezt nem a személye indokolja, vagy a műfaj nyilvánvaló nehézségei, még csak nem is az a tény – személyes defektus – amit ő pontosan tud rólam: hogy tudniillik nem csekély lámpalázzal küzdök hasonló helyzetekben.

Az ok ennél jóval egyszerűbb, tehát jóval bonyolultabb. A jelenségben rejlik ugyanis, amelynek Csongor személye, egész szakmai létezése, az egyik legtisztább, legrelevánsabb példája. Nem akarom kimondani, mert elkerülhetetlen – az elkerülhetetlen dolgokat pedig kimondhatja bárki – minek hozzá felkért méltató? Még írni is fölösleges tudás ehhez.

Kérem tehát, legyenek nagyvonalúak velem (velünk), s tegyünk úgy itt most, közösen, mintha nem írtam volna le ezt a szót, mintha nem volna igaz, hogy jobb és pontosabb terminus egyszerűen nem jutott eszembe, mint a „tehetség” – vagy legyen „tálentum”, ha már templomban vagyunk (nem sokkal ötletesebb, igaz?).

Vagy inkább mást ajánlok: felejtsük el egy pillanatra a szavakat, s méginkább a használóikat, bárkik is legyenek azok. Tekintsünk el a szavaink végletes elhasználtságától, meg saját, elhaló kísérleteinktől is, a mégiscsak pontos használatukra, és koncentráljunk a jelenségre, amely általuk leírandó, egyben leírhatatlan. A szavainkkal szintén értelmetlenségig csépelt, de soha meg nem ragadható „itt és most”-ra, a „jelenidőre” – megannyi színigaz színházi közhely –, arra tehát, ami éppen akkor számolódik fel teljesen, amikor valaki kiáll ide Önök elé, és ahelyett, hogy némán rámutatna, megpróbálja összefoglalni a lényegét, horribile dictu, megkísérli méltatni.

Ez a fajta megszólalás, amit most én is gyakorlok, a tanúságtétel paradoxonát rejti magában. Akik látták már Nagy Csongort színpadon – és sokan láthattuk pályája során – azoknak szükségtelen, akik pedig nem láthatták, azoknak értelmetlen beszélnem róla. De mégis kötelességünk megtenni, mert néha adóznunk kell a tényeknek annyival, hogy elismerjük őket.

Egy laudáció keretei között sokminden összegezhető: fontos életszakaszok, akár egy életpálya egésze is – legalábbis az adatok szintjén. Nagy Csongorról pedig az eddigi szakmai pályája alapján bőven van mit elmondani, hiszen az elmúlt több mint két évtized alatt megfordult számos erdélyi és magyarországi színházi műhelyben, pályakezdése óta tagja volt a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színháznak, a Csíki Játékszín társulatának, a Harag György Társulatnak, immár másodszorra is, – s ezúton köszönöm meg neki, hogy végülis mindig visszatalált hozzánk –, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színháznak, de volt Bánk Szegeden,  Csebutikin Gyergyóban, eljátszotta a magyar és világirodalom fontos főszerepeit, figyelemreméltó filmszerepeket is, mindezek mellett pedig volt rádiós műsorvezető, zeneszerző, énekes, zenész, szinkron- és reklámszínész, vezetett diákszínjátszókört, szerzett fontos szakmai- és közönségdíjakat – köztük legutóbb Kaszás Attila-díjat is –, részt vett jelentős fesztiválokon, és a sor hosszan folytatható…

Nagy Csongor munkásságában azonban – s ezt mindannyian tudjuk, akik láttuk alkotni őt – a leltározhatatlan dolgok a legfontosabbak. Sokféle létmódja és tevékenysége közül az alkotói, színpadi lénye emelkedik minden más fölé, és teszi maradandó élménnyé a vele való találkozást. Mert Színész, a szó mélyebb értelmében – s ez teszi, mint hivatása legnagyobbjait, nehezen méltathatóvá, leltározhatóvá, összegezhetővé. Tudhatni, van, ami nem kartotékadat…

A Színész munkája nyomán ugyanis nem pusztán a legnagyobb elképzelhető „hozzáadott érték” keletkezik – hogy ezzel a már-már barbárul kapitalista, némileg tárgyiasító kifejezéssel éljek –, hanem ennél valami sokkal nagyobb és fontosabb dolog is.

Azon túlmenően, hogy saját testének (s lelkének) puszta anyagából hoz létre valami sokak figyelmére számot tarható értéket, a színész munkájából táplálkozó színházi aktust lényegileg határozzák meg a státusváltás és a metamorfózis performatív jelenségei. A színész „áldozati testéből”, játéklényéből fakadó színházi aktus, ha érzékeny figyelemmel találkozik, hatalmas erőt szabadít fel, és olyan esztétikai tapasztalatot kínál, amely a legnehezebben megragadhatók egyike. Mert valóban a rituáléval, a szertartással, a csodával rokon.

Nagy Csongor azon ritka színészegyéniségek közé tartozik, akikben, a felhalmozott szakmai tudás, tapasztalat, színészmesterségbeli jártasság fontos rétegein túl, megvan az a született képesség, hogy hatalmas energiákat szabadítson el. Az őskáosz és a tökéletes rend, az ítéletnapi pusztítás és a világokat formáló teremtés őserői épp úgy benne rejlenek mint a teremtés előtti csend végtelenje, a néma vizek fölött lebegő istenlélek ólomnehéz súlytalansága. Vagy a lélek ősrobbanásának teremtő szikrája, ha tetszik.

És szüntelen keresés, nyugtalanság is másfelől. Békételenség, békélhetetlenség, B12-lhetetlenség, Szilágyi Domokost parafrazálva… Az alkotó kéresése, aki nem elégszik meg jól kidolgozott rutinokkal, sem félmegoldásokkal, és nehezen bocsájtja meg ezt másoknak is.

Azt, hogy Nagy Csongor milyen jelenlétre képes a színpadon, hozzám hasonlóan, sokan tanúsíthatják, akik követhették a pályáját. Hogy milyen partner, arról csak színész kollégái számolhatnak be hitelesen. Helyzetintelligenciája, jelenléte, tudatossága, figyelme és ösztönössége olyan erős köteléket képez, amelyben partnere is mindig biztonságban érezheti magát… Hogy milyen férj, apa és családfő, arról csak felesége és gyermekei mesélhetnének itt, akiket rajongva szeret és kősziklaként oltalmaz.

Miközben pedig leírom mindezeket, a Nagy Csongort régóta figyelő, sőt, kamaszkora óta az ő művészetén nevelkedő szatmári néző és kolléga szemszögéből is szemlélve őt – tudatosan óvom magam attól, hogy egy percig is azt képzeljem, össze tudtam foglalni valami lényegeset vele kapcsolatban. Önbecsapás volna ezt gondolnunk. Valójában éppen a lényeg maradt elmondatlan: az amit csak ő tud megmutatni, a színpadon.
Figyeljünk rá – a saját érdekünkben – az elkövetkező évtizedekben is!” – mondta el beszédében a művészeti igazgató.

A Kovács György-díjat az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület 1992-ben alapította színészek és előadóművészek számára. Az elismerést kiemelkedő teljesítményt elérő színészek, vagy szakmailag is nagy jelentőségű évfordulóhoz érkező előadóművészek érdemelhetik ki. A díj névadója Kovács György (1910–1977) színész, rendező, főiskolai tanár, az erdélyi színjátszásnak a realista hagyományokra, a szép beszéd kultuszára alapozó, stílusteremtő, kiemelkedő művésze.

A Harag György Társulat színészeként Czintos József 1995-ben, Ács Alajos 1998-ban Rappert-Vencz Gábor pedig 2006-ban kapta meg a Kovács György-díjat.