Mit kellett volna tennie az alapítványnak? Visszavonulni, hogy ja, bocs, nem is így akartuk, mégis nektek van igazatok? – kérdi Rátóti Zoltán, a Színház- és Filmművészeti Egyetem frissen kinevezett rektora indoklásul, hogy a modellváltáskor kitört hallgatói ellenállás, majd a távozások sora miért volt megakadályozhatatlan. Az Indexnek nyilatkozott. Az interjúban azt is elárulta, a Mészáros utcába tervezik az új campust.

Rektori köszöntőjében azt írja, hogy a múlt vitáit maga mögött hagyva a jövő kihívásaira összpontosít. A felvetésre, mielőtt felállt volna az új struktúra, az új vezetés, nem akármilyen események – tüntetések, tiltakozások – zajlottak az SZFE körül, úgy reagált: „Váratlanul ért ez a fajta ellenállás, hogy a bizalom csíráját sem kapta meg az a gondolat vagy szándék, amit az alapítvány képviselt. Kijelentették, hogy ez csak ártó szándék lehet, és ebben csak kárt szenvedhet az egyetem. Szerintem az elmúlt másfél év azért azt bizonyította, hogy nem az egyetem hátrányára tettünk. (…) Nem vitatom magát a reakciót. Teljesen természetes, hogy ha belép egy helyzetbe egy erő, akkor a másik erő, amelyik addig ott volt, ellenáll. Engem személy szerint meglepett az ellenállás mértéke, de közben tudható volt, hogy ez a behatás – fogalmazzunk nagyon diplomatikusan – kérdőjeleket vet majd föl. 

Szerintem nem. Csak tépkedjük föl azokat a sebeket, amelyeket tagadhatatlanul mindkét oldalon elszenvedtünk. Ebben a harci helyzetben persze születtek rossz mondatok. De nem a rossz mondatokat szeretném ápolgatni, mert van miről beszélni az elmúlt másfél év eredményei alapján. Erről lenne jobb beszélni, mert nem fogunk tudni igazságot tenni.”

Arról szólva, nincs-e hiányérzete a távozók miatt, akiknek esetleg az SZFE-n lenne helyük, azt felelte: „Színházvezetőként is azt gondoltam, hogy aki el akar menni a társulattól, az menjen el. Nem lehet győzködni egymást, különösen ebben a szakmában, ahol a szabadság, a személyek egyéni alkotókedve az elsődleges. Abban az időszakban, amikor felálltak és úgy döntöttek, hogy elmennek, még csak hatásköröm sem lett volna, hogy bárkit marasztaljak. Most egy egészen más helyzet van. Rektorként minden művésztanárral, aki az egyetemen oktat – és nem szeretnék azzal foglalkozni, hogy ki miért maradt, sokan egyébként a hallgatók iránt érzett felelősségből, ami méltánylandó és mindent felülír – személyesen leülök egy beszélgetésre a hivatalba lépésem után. Ettől nagyon sokat remélek.”

„Szeretném, ha ki tudnának jelölni egy közös irányt. Ki kell derülnie, hogy van-e dolgunk egymással, és abban sem látok semmi drámait, ha nem. Azért nem tudok erre a hiányérzetre válaszolni, mert ha még úgy is gondolom, hogy általam szakmailag tisztelt és elismert művészek nincsenek itt, nekem az elmúlt évekből nincs személyes kötődésem, nem tudom, miért kellene hiányérzetemnek lennie. Lehet megbélyegezni meg mindenfélét mondani, de én mindig azt próbálom szem előtt tartani, amit itt a főiskolán még Kapás Dezső osztályfőnököm mondott: nem attól lesz valaki jobb színész, hogy a másikat ócsárolja. Ez egy alapvető mondat. Sokszor belecsúsznak az emberek abba, hogy tájékozatlanul, a részletek ismerete nélkül mondanak ítéletet. Nem leszek sem jobb rektor, sem jobb tanár, sem jobb színész, ha visszafelé mutogatok, ha bárkit megbélyegzek. Ez a minimális tisztelet, és ki kell mondani: ezt a tiszteletet jó lenne viszontkapni is” – tette hozzá.

„Szögezzük le azt a tényt, hogy a Radnóti, a Katona és az Örkény rendezői tanítottak mondjuk kilencven százalékban. Ez nem elég egyoldalú?

Most belehúzott megint abba, hogy a régmúltról valami kritikát mondjak, de ez nem kritika, ezek tények. Miért nem volt a Madáchból, a Nemzetiből, az Újszínházból vagy a Pesti Magyar Színházból művész, aki tanított volna? Ez régen jól működött. Mi „vígesek” voltunk, Funtek Frigyesék, Kerényi Imre osztályából nemzetisek, akik pedig a Zsámbéki-osztályba jártak, a Katonába mentek gyakorlatra. Ez a fajta orientálás – mert ez az – leszűkült” – vetette fel.

„Bizakodó vagyok. Meg kell adni egymásnak és magunknak is az esélyt. Mert magunkat és az egyetem dolgozóit is becsülöm annyira, hogy párbeszédet kezdeményezzek” – tette hozzá.

Az írta, az 1865-ben alapított színművészetinek a legjobb hagyományaihoz kell visszatérnie. Arról szólva, melyek ezek, kifejtette: „Rang volt akadémistának lenni. Ez összekapcsolódik azzal a ma sokat használt szóval, hogy életpályamodell. A színház, a színészet rangja sokkal nagyobb volt, de ezt a rangot Bessenyeiék, Sinkovitsék nyilván a filmeken keresztül érték el. Igaz, nem volt ennyi televíziós csatorna, amiből ömlik minden, könnyebb volt egyértelmű sztárrá válni. De már a képzésük is erre alapozott, őket is nagy nevek tanították. Ez a tradíció már a mi nemzedékünkkel is megszakadt,

Hiányzik a szakma elismertsége a közönséget illetően, miközben a kultúrpolitika jelentős támogatást ad például életjáradék formájában – említhetem a nemzet színésze, a nemzet művésze címeket. Óriási színészek vannak Magyarországon, még sincs a szakmánknak olyan rangja, mint régen. A képzés, nevelés során legalább föl kell villantani, hogy milyen nagyszerű is az, amiről Petőfi ír. A szakmánk nagyszerűségét kell tudatosítani a hallgatókban. Példaképek hiányától szenvedett már a mi nemzedékünk is, de mi azért belekóstolhattunk ennek az ízébe, olyan színészek közelségében játszhattunk, próbálhattunk az említetteken túl, mint Garas Dezső, Darvas Iván vagy Tolnai Klári.”