A Fehér Rózsa a náci rezsimmel szembeni német ellenállási mozgalom volt a II. világháború alatt. Német diákok alapították, köztük Hans Scholl és húga, Sophie, akiket mélyen megrázott az a brutalitás, ahogy a nácik a zsidókkal és baloldali érzelmű emberekkel bántak.

A csoport 1942 júniusa és 1943 februárja között hat náciellenes röplapot készített és terjesztett német egyetemeken. A hetedik röplap már nem jelenhetett meg, mivel a csoport tagjait a Gestapo letartóztatta. A fogság és a kínzások sem tudták megtörni a Scholl testvérpár elszántságát, akik mindvégig kitartottak ügyük mellett.

A testvérek, más társaikkal együtt, a Volksgericht elé kerültek, és a bírósági tárgyalás során mindnyájukat nyaktiló általi halálra ítélték. Kivégzése előtt Hans Scholl ezt írta cellája falára: „Dacolva a túlerővel”, majd halála előtt így kiáltott fel: „Éljen a szabadság!”.

A k2 csapata a Fehér Rózsa történetét kiindulópontként használva azt kutatja, hogy a ma Magyarországán mi közünk van e nyolcvan évvel ezelőtti eseményekhez. Ezeket saját tapasztalatainkon átszűrve, személyes történeteinken keresztül reflektálunk a minket körülvevő társadalmi és politikai káoszra, a magyar színházi szakma megosztottságára és a pályakezdő, fiatal alkotók szorongató kilátástalanságára.

A társulat improvizációi, saját élmények, történetek és Sophie Scholl esetének dokumentációi alapján a szövegkönyvet írta: Bíró Bence és Benkó Bence.

A produkcióról Cseicsner Otília írt beszámolót a Színház.net oldalán, amelyben úgy fogalmaz:

„Történetüket (szövegkönyv: Bíró Bence és Benkó Bence) a K2 csapata saját egyetemista, pályakezdő éveik, és a Kaposvári Egyetemen és az SZFE-n történtek (a dramaturg Bíró Bence befejezett jelene) eseményeivel szőtte át: ezekből lesznek jelenünk ellenállás-élettörténetei. A Fehér Rózsa története referenciapontként szolgál a hazai színházi és oktatási anomáliák bemutatására. (…)

Arányait tekintve Sophie Scholl hőstette nem csupán kiindulópont, hanem viszonyítási pont is. A társulat által hozott és megélt személyes történeteken keresztül reflektál a mindannyiunkat, játszót és nézőt körülvevő társadalmi és politikai káoszra, a magyar színházi szakma megosztottságára és a pályakezdő, fiatal alkotók szorongató kilátástalanságára. Ily módon a Rebellisek-előadás nem Sophie Schollról, hanem rólunk szól. A majd kétórás előadás 24 jelenetéből 5 mutatja Schollt az első kihallgatástól a nagy tárgyalásig. Az eset dokumentációi alapján írt jelenetek közül Bán Bálint „Álmot láttam. Láttam egy olyan világot, ahol béke van és elfogadás” kezdetű monológja alatt hátborzongatóan lényegül át a színészhallgatóból Hans Scholl-lá, lép át a jelenből a történelmi síkra, majd jeleneten belül vissza: a vallomását már Bán Bálintként írja alá, de így is igazságot szolgáltat az emlékezetből kiszorult Hans Schollnak.

Az idősíkok közötti hirtelen váltásokat oldják egyrészt a Fehér Rózsa mozgalomra reflektáló szórólapok és a meghökkentő-fergeteges brechti jellegű songok (zene, dalszövegek: Formán Bálint). (…)

A dalok nagyot ütnek: a legnagyobb hatású a kánonban előadott „Dal az ország kettéosztottságáról”. A félkörívben felsorakozott színészek közül minden első a kormánypárti, minden második az ellenzéki szélsőséges hozzászólásokból ad kicsit sem szívderítő válogatást. A szólamok és a szövegek keverednek, de a dallamtapadás miatt hazáig éneklem a strófát: Ó, ti szemforgató, álkeresztény, pedofil bűnözők! / Tejbegrízt a kakaóval összekeverők!”