Reklámfilm-scriptek, forgatókönyvek írása, tévésorozatok, dokumentumfilmek, színházi produkciók és több mint száz reklámfilm rendezése után nemrég jelent meg Spáh Dávid első regénye, a Még egyszer. Ami a mai negyvenesek útkereséséről, életközepi válságáról, az újrakezdés különleges lehetőségéről – és a kövérségről is szól. A gunyorosságtól, humortól sem mentes, sci-fibe hajló, filmszerűen megírt könyvből nem hiányzik a személyes érintettség sem. A valósághoz való bármilyen hasonlóság nem biztos, hogy a véletlen műve. A szerzőt a Népszava kérdezte.

Ajánló a kötet elé:

Az augusztus az év vasárnapja. Én ennek megfelelően éppen úgy éltem az életemet, mint az a gyerek, aki azt hazudja, hogy nem adtak fel semmit matekból, és tök nyugodtan megnézheti az esti filmet, de csak azért, mert már pontosan tudja, hogy be sem megy hétfőn az iskolába. Úgy tettem, mint aki nem veszi észre, hogy pillanatokon belül véget ér a nyár, és olyan kijózanító ötfokos reggelek jönnek neonfényes folyosókkal, mások energiaitalának és dohányfüstjének tapintatlan szagával, hogy a saját gyomorsavamban fogok megfulladni, és pillanatokon belül lesz itt akkora november, hogy hetekre eltakarja a napot, és egy használható fényképet nem lehet majd készíteni a nyílt utcán délben, mert annyira sötét lesz.”

Barna negyvenéves. Egy rendezvényszervező cég kreatív igazgatója. Túlsúlyos, mozgáshiányos, háromgyerekes családapa, félművelt, arrogáns, szorongó átlagember. Aki nem szereti se magát, se az életét. Aki kezdi megérteni, hogy ő sem él örökké, és már sohasem fogja valóra váltani a kamaszkori álmait.

Amikor azonban az egyik unalmasnak induló napon egy közhelyes félrelépéssel megpróbál kitörni a közhelyes életéből, még nem sejti, hogy ezzel kihívja maga ellen a sorsot. Büntetése – vagy éppen jutalma? – pedig az, hogy egy szürreális találkozás után újra le kell élnie az életét. Tessék, most kezdheti elölről! Élhet máshogy. Úgy, ahogy eddig nem mert. Végig kell csinálnia az egészet!

Még egyszer.

Spáh Dávid könyve a mai késő harmincas és fiatal negyvenes korosztály generációs regénye, amely szívet tépő humorral, maró gúnnyal mutatja be egy nemzedék útkeresését és életközepi válságát.

Így nyilatkozott Spáh Dávid – Lapszemle:

A Népszava kérdésére, miért nem film lett ebből a történetből, Spáh Dávid elmondta:
„Ebben a pillanatban nem az. Nem mondhatni, hogy gyorsan érem el a céljaimat, valójában még mindig az első filmemre készülök. Hiába rendeztem több tévéfilmet, sorozatot, dokumentumfilmet és rengeteg reklámot, valójában pályakezdőnek tartom magam.”

A regény főhőse a 40 éves, túlsúlyos, háromgyerekes kreatív igazgató, Barna, aki lehetőséget kap, hogy újrakezdje, újraélje az életét. Megtudhatja, mi lett volna, ha… A felvetésre, van-e értelme „ha”-val kezdődő dolgokról fantáziálni, Spáh Dávid úgy vélekedett:
„Az, hogy nincs értelme ilyesmikről gondolkodni, a kezdő bizniszszemlélet hangzatos mondása, ami a „90-es években jól hangzott, de 2023 kapujában ezen túl kellene lépni. Kétségkívül frusztráló dolog a „mi lett volna, ha”, de hasznos, mert megtanítja a jelenlegi helyzetünket jobban értékelni – legyen az bármilyen nyomorúságos is. A meglévő tudásunk birtokában újracsinálni a múltat lehetetlen, illetve ez a lehetőség határa, ezért foglalkoztat. Kétszer létezni keveseknek adatik meg – mondjuk, én az ikertestvéremmel ilyen helyzetnek fogom fel az életünket.
Kötelességünk arról gondolkodni, hogy mi lett volna, ha akkor megmondom a tanáromnak, főnökömnek, anyósomnak stb. Általában ilyenkor, utólag jutnak eszünkbe azok a frappáns mondatok, amikre az adott helyzetben vártunk. Sok hibát követtem volna el, ha a jó mondat éppen jókor hagyja el a számat. A következményeken érdemes gondolkodni. Én például élhetnék Németországban, Angliában, sőt, ha az életem egy bizonyos pontján máshogy döntök, akár az Egyesült Államokban is. Nem Yorkban lehetnék most egy magányos valaki, aki harmadmagával osztja meg az albérletet, s úgy tennék, mintha 25 lennék. Sokan hoztak ilyen döntést körülöttem, és hiába akartak, nem lettek kint valakik.”

„Barna nyilván nem én vagyok. A saját élményeimtől eltávolodva, eltorzítva szerettem volna feldolgozni az élményeimet. Például a vőfélyvonal egy olyan szimbólum, ami sok mindent jelenthet azoknak, akik a munkájuk során valamiféle szellemi prostitúcióba kerülnek, biztosan tudnak kapcsolódni hozzá. De akartam beszélni a megbánásról is, az apaságról, a valakinek a gyerekének és egyben apjának lenni érzésről. (…)” – mesélte a szerző.

Arról is szó esett, milyen ez a generáció: mit rontott el, miért tehetnek majd szemrehányást a gyerekeik:
„A „90-es éveket tartom a magyar társadalom legnagyobb bűnének. Sok mai, megoldhatatlannak tűnő probléma onnan gyökerezik, minden valódi lehetőségét akkor vesztette el az ország.
Amiért érdemes volt túlélni az első és a második világháborút, Rákosit és Kádárt, az mind ki lett hajítva, az összes kincsünk és lehetőségünk odaveszett, a tőkét elherdáltuk.
Ez egy óriási hiba, kulturálisan és társadalmilag is, nem csak politikailag. Megszűnt alapvetésnek lenni a köszönés és a mosoly. A kedvesség a gyengeség jelévé vált, ez a könyvemben is benne van. A bolti eladótól a fekete dzsipes széplányig, szinte mindenkire érvényes, hogy az idegent maga alá akarja söpörni. A rendszerváltás után olyan volt ez a hely, mint a kislány, aki este lefeküdt hálóingben aludni és arra ébredt, hogy bőrdzsekis, cigiző emberek lerántják róla a takarót. Az ország elvesztette a komolyságát és a jóízlését – hogy miért, hogyan, az annyira foglalkoztat, hogy írni készülök róla.”

A teljes interjú a Népszavában olvasható.