Írta, rendezte, gitározza is a Komolyan röhejes vagyok című belvárosi romkocsmai játékot a pesti éjszakában kallódó, szerencsétlenkedő figurákról. Miután a filmintézet partvonalon kívül helyezett számos alkotót a magyar filmes szakmából, Reisz Gábor jelenleg egy low budget film előkészületeinél tart, „innen-onnan összegereblyézett” pénzből, emellett filmeseket tanít Kolozsváron, a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen.

A teljes interjú a JELENben olvasható.

Életük egy bizonyos pontján megrekedt, monomániás alakok a Komolyan röhejes vagyok szereplői, a középpontban egy bizonyos Horváth úrral, aki addig nem mozdul leláncolt, régen ellopott biciklije mellől, amíg fel nem bukkan az új tulajdonos: „A biciklis történetet még 2014-ben írtam, hol kisfilmnek, hol nagyjátékfilmnek, hol novellának szántam, végül színház lett belőle. Horváth úrban bekattan valami a bicikli hatására, talán az elveszett gyerekkor vagy az elszalasztott lehetőségek emlékei jönnek elő. Mellette ott van egy nővadász meg annak az ellentétpárja, egy önsajnálattal megáldott, szenvedő figura.”

Azt is hozzátette: „Amikor elkezdtem a Komolyan röhejes vagyokkal foglalkozni, még fejlesztés alatt állt a Jakab Julival közös filmtervünk. Műfaját tekintve társadalmi szatíra egy tömegpszichózisról, amit a járvány kitörése előtti évben kezdtünk írni. Európa bármely városában játszódhatna. Akkor még korántsem tűnt olyan borúsnak a film sorsa, mint amilyen végül lett.”

A Filmintézet döntőbizottsága visszautasította ezt a filmtervet: „Azt a választ kaptuk, hogy az egyéves forgatókönyv-fejlesztés alatt nem történt előrelépés, ami azért vicces, mert a fejlesztésnek különböző fordulói vannak és mindegyiken túljutott a filmtervünk. Ha nem történt előrelépés, felmerül a kérdés, hogyan jutott túl. Továbbá szóbeli visszajelzést kaptunk arra vonatkozólag, hogy mennyire jó ez a filmterv, mennyire szereti a döntőbizottság. Kevés alternatívája van egy filmesnek, akit elutasítanak. Nyavalyoghat, a sajtóhoz fordulhat, kiírhatja a Facebookra, mennyire szerencsétlen, mennyire nem értik meg őt. De 2022-ben, két év Covid után, egy világgazdasági válság előtt ki a francot érdekel az, hogy egy filmrendező megcsinál-e bármilyen filmet vagy sem? A magyar filmszakma hivatalosan virágzik ugyan, de a nézőszámok nem feltétlenül rímelnek erre. Persze ezt is rá lehet kenni majd a Covidra. Kevésbé érdekli a Filmintézetet, ha valaki kritikát fogalmaz meg a jelenkorról. Ez eddig is így volt, akár az SZFE-n, a filmművészeti képzés ügyében is. Lehet itt nyavalyogni, hogy a lány nem akar velem járni, de ha nem válaszol, nem veszi fel a telefont, talán már el is utazott a városból, akkor jobb egy másik lányt keresni, ha csajozni akarsz.”

A Filmintézet egyablakos rendszerén kívül azonban alig van mozgástér. Reisz Gábor erről szólva azt mondta:
„Olyan produkciók kapnak most jelentős támogatásokat, amelyek arra hivatkoznak, hogy eddig ők voltak az elutasítottak. Felmerül a kérdés: miért nem voltak elég elhivatottak ahhoz, hogy low budget filmeket csináljanak? (…) Komolyabb perspektíva lehetne, ha a streaming szolgáltatókkal megoldást találnánk arra, hogy a magyar filmszakma nagyobb része, a más forrásokhoz nem jutók lehetőségeket kapjanak. (…)

Ami a magyar filmgyártással történik, ahhoz hasonlatos, mint amikor erősen fáj a hasunk, de nem fordulunk orvoshoz. Nem merünk elmenni odáig az önkritikában, hogy bele tudjunk nézni a tükörbe, és ne féljünk kimondani, betegek vagyunk. Azzal áltatjuk magunkat, hogy ha beveszünk egy fájdalomcsillapítót, azzal minden megoldódik. Nagyjából ez történik most a kissé bugyuta vígjátékokkal, a történelmi filmekkel. Nem azzal van bajom, hogy készülnek ilyen filmek, hanem hogy akkor készülnek, amikor a szakma éppen döglődik. Minden társadalom beteg többé-kevésbé. Egyedül a művészet, a kultúra az, ami egyfajta önterápiaként képes kigyomlálni a beteg részeinket. Ha ezt a folyamatot elvágják, előbb-utóbb nagyon komoly betegségek lesznek úrrá a társadalmon” – vallja Reisz Gábor.

A teljes interjú a JELENben olvasható.