Magyarázat mindenre című harmadik filmje elnyerte a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Orizzonti szekciójának fődíját, hamarosan pedig a magyar nézők is láthatják Reisz Gábor legújabb alkotását. A Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan és a Rossz versek szubjektív történetei után a rendező ezúttal azt kutatja, milyen az élet egy politikailag kettészakadt országban, van-e még mondanivalónk egymásnak, és ha igen, képesek vagyunk-e még szólni egymáshoz? A rendezőt a Jelenben kérdezte Kormos Lili. Lapszemle.

A teljes interjú a JELEN-ben olvasható.
Jelen 2023.09.22 – 27,28,29,30,31. oldal

„A független, kis költségvetésű filmeknek, amelyek esetén nem tudnak sokat fordítani promócióra, bele kell kapaszkodniuk abba, hogy szájhagyomány útján terjed majd a hírük, és ezt próbáljuk a premier előtti vetítésekkel erősíteni. Remélem, hogy valami tényleg elindul majd, mert a filmnek nagy szüksége van rá” – fejtette ki Reisz Gábor, aki szerint a Magyarázat mindenre esetében sokkal inkább beszélhetünk drámáról, amiben egyébként vannak vígjátéki elemek.

„Szeretném, ha elkezdenénk beszélgetni, ameddig még van kivel” – így zárta a beszédét Velencében. A kérdésre, van-e még kivel, egyáltalán, hányadik órában vagyunk, el lehet még kezdeni bármiféle párbeszédet, a rendező úgy vélekedett:
„Azt nem tudom, hányadik órában vagyunk, én főleg azokra a családokra, barátságokra gondoltam, amelyek azért mentek tönkre, vagy legalábbis azért sérültek súlyosan, mert eltérő politikai nézeteket vallanak a tagjaik, és a nagy egymásnak feszülésben nem hallgatják meg a másikat. Talán szépségkirálynős naivitás ez részemről, de mégis azt gondolom, hogy meg kell próbálni. (…) A filmnek több főszereplője van, de Trem Ábel köztük is egy kiemelt karakter. Azt szerettem volna, ha egy olyan korú figura áll mindennek a középpontjában, aki még nagyon az elején van az életnek, aki még túl fiatal ahhoz, hogy értse ezeket a politika mentén zajló csatározásokat, viszont képes legyen látni azok értelmetlenségét. Mert azok a viták, amik itt-ott mégis végbemennek, valójában nem a kommunikációról, nem a közeledésről szólnak. Másfelől, van ebben a figurában valamiféle jövőbe tekintés is, hiszen ezek a fiatalok itt fognak majd felnőni, már akik nem mennek el külföldre. Ők jelentik a jövőt, és muszáj változtatnunk azon, ahogy a dolgok most mennek, már csak miattuk is. Mi filmesként ezt tudtuk tenni.”

Több beszélgetésben utalt arra, hogy a műalkotások vagy nem beszélnek napi politikáról, vagy arról a politika által átitatott valóságról, amelyben élünk, esetleg csak nagyon óvatosan, szinte szemérmesen érintik a témát, véletlenül sem nevezve nevén az eseményeket, a szereplőket. Ennek kapcsán most úgy nyilatkozott:
„Részben félelem áll mögötte, ami persze összefügg a politikával, mert itt minden ügy, ami kicsit is nagyobbra nő, ami kicsit is látható konfliktust generál, nagyon hamar erre a platformra kerül. Ettől félnek a kulturális élet résztvevői sokszor, egyrészt, mert a kultúra legtöbb területén támogatás – vagy épp a támogatás megtagadása – formájában jelen van a politika. Nem gondolom, hogy mindennek, amit érint a politika, és itt még mindig a különféle művészeti ágakról beszélek, erről kell szólnia, és az sem jó, ha túl direkt módon beszél valaki ezekről a kérdésekről. Az viszont nem baj, ha nyíltan szóba hozza, hogy mi zajlik körülöttünk, direktté ugyanis nem ettől válik. Az akkor következik be, ha egy politikai állítást vagy véleményt nagyon erőteljesen akar megfogalmazni egy szerző. Mi arra törekedtünk, hogy a Magyarázat mindenre ne egy jobb- vagy baloldali kinyilatkoztatás legyen, hanem szerepeljen benne mindkettő.”

A Magyarázat mindenre filmtervével már nem is pályáztak az NFI-hez. Erről szólva kifejtette:
„A két elutasított pályázatnál tudtuk, hogy nem mi vagyunk a rendszer kedvencei. (…) Ebben az időben elkaszálták Mundruczó Kornélt, Pálfi Györgyöt, Enyedi Ildikót és még egy sor olyan rendezőt, akik a magyar filmkultúra meghatározó szereplői. Nem lepett meg, hogy mi is ebbe a szórásba estünk, bár hozzáteszem, hogy azoknak a történeteknek egyáltalán nem volt politikai színezetük. Mondjuk, ez is egy vicc, miért ne lehetne egy filmnek politikai felhangja is akár? Az a legnagyobb baj, hogy ez a rendszer nem akar tudomást venni semmilyen kritikáról, és az a társadalom, amelyik elutasítja a kritikát, nem fog fejlődni, és csak megbetegíti magát”

Azt is hozzátette: „Ameddig ez a rendszer így működik, ameddig nem szakszervezeti tagok választják a döntőbizottság tagjait, ameddig nem érezni, hogy igazi szakmaiság mozgatja a döntéseket, ameddig nincs normatív támogatás és nincs biztosítva a lehetőség az elsőfilmesek számára, addig nem érezném tisztességesnek, hogy én ebből a kasszából egy fillért is kivegyek.”

A teljes interjú a JELEN-ben olvasható.
Jelen 2023.09.22 – 27,28,29,30,31. oldal