Az alábbiakban a Kossuth- és Jászai Mari-díjas dramaturg, Radnóti Zsuzsa gondolatait olvashatják a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügye kapcsán.
Ezek a széles nagyközönség számára rejtélyes rövidítések jó ideje a magyar oktatás- tudomány-és a művészet önálló intézményeinek rövidített nevesítéseit jelzik. Önállóságuk ma már a múlté vagy nagyon megcsorbított.
A CEU-t, a budapesti Középeurópai Egyetemet ellehetetlenítették, székhelyét Bécs fogadta be. Az MTA, a Tudományos Akadémia szerves egységét megbontották, elvették tudományos kutató központjait, és állami irányítás alá helyezték. Augusztus 30.-i hír volt, hogy az OTKA (Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok) egyik kollégiumának elnöke lemondott, mert Palkovics miniszter átírta „az érdemesnek ítélt” kutatások listáját. Ezt a tényt sokkal szélesebb összefüggésben a legfrissebb ÉS-ben ((2020.szeptember 4.) Váradi András írta meg a Búcsú az OTKÁ-tól című írásában, amelyben végigelemzi, hogyan vette el a minisztérium ennek a fontos tudományos pályázati rendszernek a függetlenségét.. („.Ezzel az ITM megsértette azt az alapelvet, hogy a kutatási támogatásokat szigorúan szakmai alapon, fair versenyben lehet csak elnyerni.”)
Ha ezeket a külön létező pontokat (hozzá téve még a Széchenyi Könyvtár méltatlanul bizonytalan státuszát és hányatott helyzetét) a képzeletben összekötjük, a teljes magyar szellemi- és kulturális élet önállóságának elvesztése, illetve, annak kormánypártok által szorgalmazott folyamatát érzékeljük, amely következtében a tudás, a kultúra, a szellem leértékelésének, leértékelődésének tendenciája tapasztalható. Bár kisebb-nagyobb ellenállás minden elfoglalásnál vagy annak szándékánál kibontakozott- egyéni, bátor kiállások, lemondások vagy kollektív tüntetések formájában, de úgy tűnt – legalábbis eddig -, hogy a magyar közvélemény különösebb és nagyobb felháborodások nélkül tűri a teljes magyar szellemi –és kulturális szféra „einstandolását.” (Óh, Molnár Ferenc, gondoltad-e, hogy A Pál utcai fiúkban leírt zseniális magyarításod, szóleleményed mennyire aktuális lett ma is?)
Ezt az ilyen típusú intézményi ellehetetlenítést még jobban súlyosbítják a sajtó-és média szabadság elleni eredményes kormányzati lépések. A folyamatot korábbról végig gondolva; látványosan kezdődött egykoron a Népszabadsággal, és az egykori Origóval, legutóbb pedig az Index elleni sikeres hadjárattal. (És egyelőre kérdéses ugyan a valódi ok, de egy hivatalos közlemény szerint a 168 óra hetilapnál leváltották a főszerkesztőt egy közzétett Orbán családi fotó miatt.) Az Index hírportálnál végbement főszerkesztői leváltás miatt azonban a fenntartó váratlanul kollektív, de egyénekre lebontható bátor ellenállásba ütközött. Megtörtént az első tiszteletreméltó tettekkel kísért ellenállás a magyar közéletben, a média és a sajtó nagy nyilvánossága előtt. Az Index szinte teljes szerkesztősége felállt, és távozott. A fényképek, videók alapján a felállók zöme a fiatalabb korosztályhoz tartozik.
És ezek után, szinte szerves folytatásként megszólalt a fiatal művészek szellemi és szakmai műhelye, a Színház-és Filmművészeti Egyetem, amelyet szintén el akart foglalni egy újonnan megalakított kormányközeli kuratórium, vezetőségi jogkörökkel felruházva, alapítványi formában. Ebbe a kuratóriumba nem fogadtak be egyetlen, az egyetem által delegált tagot sem. És mindezt diktátum formájában közölték az érintettekkel, kész tények elé állítva a tanárokat, a hallgatókat és saját maguk által megválasztott szenátusi vezetésüket is. Így gyakorlatilag, minden jel szerint megakarták szüntetni a kiemelt értékű és hagyományú intézmény önállóságát, autonómiáját.
És ekkor történt egy áttörés, amely napról napra szélesebb hullámokat ver, talán már olyan tág, és gondolkodó állampolgári rétegeket is megszólít, amelyeket eddig egyáltalán nem érintett meg semmiféle tiltakozás, vagy ellenállás.
Az eddig általánosnak hitt szellemi és értelmiségi passzivitás szilárdnak hitt búrája megrepedezett, és az ellenállás új szakaszába lépett az SZFE-n történt események kapcsán. Először az egyetem alapemberei, mester-tanárai mondtak fel sorban. Közöttük először Zsámbéki Gábor, aki hallgatói segítségével üzent egy videóval, amelyben az egyetemisták által előadott Thuküdidész Méloszi dialógus részlete szólalt meg, amelyben elhangzik: hogyan tarolta le erővel az athéni hatalom Méloszt, a spártai demokratikus városállamot. Ezután kilépett az egyetem kötelékéből Székely Gábor, majd ugyanezt tette Ascher Tamás is, de mindhárman felajánlották, hogy vezetői posztjuktól megválnak ugyan, de ha lehetőségük lesz, valamilyen oktatási formában tovább foglakoznak diákjaikkal, természetesen illetmény nélkül.
A legnagyobb robbanást Székely Gábor távozása okozta, mert Nyílt levelében megfogalmazta Vidnyánszky Attila súlyos felelősségét és szerepét ebben a vészjósló történetben, és ezzel tényszerűen megindokolta felmondását is. Levelének nagy visszhangja és erjesztő ereje lett. Egykori és jelenlegi tanítványai jelentkeztek, megírva, kinyilvánítva mit köszönhettek neki szakmailag, emberileg egyaránt, és mit jelentettek előadásai mindenki számára, a játszóknak és a nézőknek is példamutatásban és művészi erejükben. Ezekben a hozzászólásokban, a neki írt sorokban már tágabb problémákról is szó volt, gyakran nyíltan megfogalmazódtak a szakma alapvető problémái, közös konfliktus helyzetei is.
Nagyon nem véletlen, hogy ennek a három mesternek kilépése és Székely Gábor levelének nagy hatása volt nem csak szakmai körökben, hanem a szélesebb közvéleményben is. Egyre gyakrabban esett szó a hatalmi arroganciáról. Ők hárman pedig ismerik ezt az állapotot, sokszor megszólaltatták előadásaikban a hatalom és a művészet viszonyának nyílt és titkos buktatóit. Zsigereikben hordozzák még ma is, a történelmet, egy olyan korban, mikor a nézői érdeklődés határai már nagyon ritkán terjednek túl a privát létezésen. Ők voltak azok, akik életművükben évtizedeken át a személyes sorsok és történetek mellett a történelem és a mindennapok összefüggéseit, és ennek színpadon történő megfogalmazásait is felmutatták, azt a folyamatot, amikor a történelem, a társadalmi feszültségek szerves részei lesznek a létezésünknek, és mindezt hol fedettebben, hol nyíltabban, hol metaforikusan, hol a cenzúra éberségét kijátszva, vagy vállalva a betiltások veszélyét is, de mégis kimondták a lappangó vagy már egyre nyíltabb és közös állampolgári elégedetlenségeket, a létezés, a magánsors és a történelem szerves hármasában. Nagy korszaka volt ez a magyar dráma- és színháztörténetnek. Zsámbéki Gábor és Ascher Tamás munkássága alatt lett jelentős hely lett a Kaposvári Színház, Székely Gábor pedig a Szolnok Színházat tette fókusszá, kiemelt alkotói műhellyé, majd együtt hárman teremtették meg a máig etalonnak számító Katona József Színházat. És most, napjainkban művelik tovább példamutatóan — magatartásukkal, tetteikkel, szavaikkal többi egyetemi kollégáikkal együtt ezt a személyiségükben, előadásaikban megőrzött közösségi tapasztalatokat, erkölcsi bátorságukat. Mindezt az új nemzedéknek adják tovább, vagyis adták eddig tovább. Most ismét „történelem van”, ahogy ezt az egyik levél fiatal írója megfogalmazta, és ahogy azt Székely Gábor messze hangzó levele felerősítette, s pontos szavakba foglalta a kialakult feszült helyzet eredendő okait, még pontosabban a hatalom és a szabad művészetek konfliktusait.
A helyzet eszkalálódott, a gyúanyag sűrűsödött kint is, bent is a falak között, és ekkor egy igazi nagy erejű színházi gesztussal több mint 200 diák elfoglalta az egyetemet, annak autonómiát visszakövetelve, és az újonnan kinevezett kuratórium lemondását követelve.
És a nagybetűs Történelem most már valóban, a jelen időben, és kollektíven is belépett a falak közé. Egy igazi katartikus színházi előadás, életelőadás zajlik most előttünk, egy nagy közösségi színjáték, amelynek most még senki nem ismerheti a végkimenetelt, se azt, hogy hány órás lesz ez az előadás.
A gesztus felemelő, és napjainkban – ebben a belenyugvó közállapotokban – szimbolikus ereje van. A diákok és tanáraik kiállásukkal megszólaltatnak valamit, és cselekszenek, cselekedtek is – azt, ami az össznépi hallgatás mögött (bár már össznépiről manapság nem biztos, hogy beszélhetünk), de sok emberben biztos megfogalmazódott már. „Szereplésüknek”, példamutatásuknak együttes megszólalásaiknak olyan súlya van, mint egy nagy kompozíciójú előadásnak, amelyet talán valamelyik nagymester rendezett, itthon vagy valahol a világban, talán néhány évtizeddel ezelőtt, olyat, amely mély katarzist idézett elő a nézőiben, olyat, amellyel valamivel többet tudunk meg a világról, és önmagunkról.
Utóirat.
Személyesen.
Ennek az írásnak az elkészültével napokat késtem, és ezalatt rekord gyorsasággal sűrűsödtek az események, de így legalább külön néhány eseményre még reagálhatok. Írhatok a budapesti, a vidéki, a határon túli és a külföldi egyetemek számos szolidaritási üdvözletéről (különösen értékesek a kaposvári hallgatóktól érkezett sorok), írhatok a legfrissebb bejelentkezésekről; Alföldi Róbert megrendítő leveléről Rátóti Zoltánnak, jelezhetem Rátóti Zoltán válaszát, jelezhetem a Vidnyánszky Attila mellett megszólalókat, majd az Egyetem Doktori Tanácsának Karsai Györgyöt védelmező írását, Székely Csaba drámaíró marosvásárhelyi kiállását, az SZFE Németh Gábor sorait a legújabb ÉS-ben, Máté Gábor újabb megszólalását, és Mácsai Pál lényeglátó interjúját az ATV –ben, és üdvözölhetem a számtalan írói aláírást, a nagynevű zenészek bejelentkezését, a péntek esti nagy tüntetést és a felszólalókat az egyetem előtt, regisztrálhatom, hogy egyre szélesebb társadalmi körökből érkeznek bíztatások, köszönetek, és várhatom a tervezett vasárnapi élőláncot, amely remélhetőleg elér a Parlamentig. És a lista egyre csak bővül.
Radnóti Zsuzsa