Nem mindennapi esemény részese lehetett, aki a hétvégén a Győri Nemzeti Színház előtti téren megfordult. A Hangyák című interaktív produkció Ausztráliából érkezett a Patchwork Fesztiválra.
Formanyelvében mindenképpen a fesztivál legegyszerűbb előadása a Polyglott Theatre Hangyák című produkciója, ám hatása a benne résztvevőkre nem kevésbé lehet mély, mint a bonyolultabb eszköztárat felmutató előadásoké. A mintegy félórás eseményt (ami naponta négyszer történik meg a hétvégén) egy ráhangoló foglalkozás előzi meg: a gyülekező gyerekek csomagolópapírból hangyacsápokat készíthetnek a fejükre. Némelyek egészen beleélik magukat a szerepükbe, hangya vagyok!, szaladgálnak rikoltozva, mások békésen hagyják, hogy az anyukájuk csinosabbra, „hangyásabbra” hajtogassa a csápjaikat.
Aztán kinyílik a színház bejárati ajtaja, és három óriási, ember nagyságú fekete hangya lépeget ki rajta. Meglehetősen élethűek, nincs semmi rajtuk, ami antropomorfizálná a megjelenésüket. Hatalmas szemük, csáprágójuk, potrohuk akár riasztó is lehetne, de valamiért mégsem félelmet, hanem inkább kíváncsiságot ébresztenek a gyerekekben. A hangyák néha megállnak, egymás felé fordulnak, összeérintik a kezüket, vagy leguggolnak, rezegtetik az ujjaikat, simogatják csápjaikat. Gesztusaikban, az egész mozgásukban, ahogy végigjárják a teret, van valami békés egykedvűség, valami izgalom nélküli kíváncsiság.
A tér néhány pontján nagy halom kispárna méretű „morzsa” van kirakva, ezeket találják meg útjuk során a hangyák. A morzsákkal aztán egy előre meghatározott cél nélküli és állandóan változó irányú építkezés kezdődik, amibe a néző gyerekek is tevékenyen bekapcsolódhatnak. És a hangsúly itt a lehetőségen van. Mert mindenki részt vehet a munkában, felfedezheti mások szándékát, és hozzáteheti a saját elképzelését, de maradhat kívülálló, megfigyelő is.
A részvétel intenzitásától, saját vérmérsékletétől és az őt kísérő szüleihez való kapcsolódásától függően minden gyerekben kicsit más íve épül fel a játéknak. Más élménnyel távozik a naptól és széltől is féltett óvodás kislány, aki a végén önfeledten masírozik a hangyák után. Mást tapasztal meg az a kisfiú, aki centiről centire közelít a hatalmas hangya felé, és győzi le a szorongását, hogy ott maradva a következő játékra is már huncutul paskolgassa a hangya potrohát. Más energiával pakolnak ide-oda futkosva a már a várakozás közben is raptor-fogót játszó kisiskolás fiúk, és megint más utat jár be a kistestvére helyett a morzsát az épülő úthoz kelletlenül odavivő nagyobb lány, aki később mégis kedvet kap az építkezéshez.
Talán nekünk is hangyának kellene otthon öltöznünk, hogy rendet rakjanak, sóhajtja az egyik anyuka a másiknak a játék végén. Igen, lehet, hogy nekünk, felnőtteknek – legalább lélekben – hangyának kéne öltöznünk, ha a gyerekek felé fordulunk. Mert a hangya türelmes, nyitott, kivárja a másik reakcióit, szelíden ismerkedik, ajánlatokat tesz a cselekvésre, de nem noszogat, és békésen visszavonul, ha látja, hogy kicsit sok volt belőle.
Fotó: Bárdi Gergő
Szerző: Szűcs Mónika