Ismeri Beyoncét, de ez szerinte „inkább vicces, mint bármi más”, Emmy-díjra jelölték, és tízmilliókhoz jut el a munkája, amit a Közgáz elkerülése miatt vett célba. Rév Marcell úgy lett Hollywood üstököse, hogy ma is csak dolgozni szeretne, a többi mellékes – írja a Forbes. Lapszemle.

A teljes riport a Forbes Life-ban olvasható.

Zsigmond Vilmos, Pados Gyula, Rév Marcell: magyar operatőrök, akik megkérdőjelezhetetlenül ott vannak az amerikai filmipar elitjében. Marcellt jelölték Emmy-díjra, mára alkotótársa lett egykori tanárának, Enyedi Ildikónak, és az HBO sikersorozata, az Eufória fényképezése óta tényleg válogathat a rangos munkák között. (…)

Nem hisz a tehetségben, szerinte a képkészítésnek van egy gyakorlati és egy intuitív része, előbbivel sokat kell foglalkozni, hogy reflexszé váljon, és az alkotó azzal tudjon foglalkozni, ami igazán érdekli: „Ehhez idő kell. És amikor ez az idő eljön, akkor derül ki, hogy valaki valóban tehetséges-e abban, amit csinál. Szerintem hiába szép valakinek a hangja, nem tud jó előadó lenni, ha nem érdekes. Azok az operatőrök, akik szerzői filmeket csinálnak, általában olyan egyéniségek, akikkel érdemes leülni beszélgetni.” (…)

Az SZFE körüli misztikum tényleg létezik, csak épp nem mint politikai ügy, ahogy azt az intézmény tavalyi modellváltásának tragédiájában megpróbálta keretezni az egyik fél. Akit felvesznek, változni fog, az oktatás (ahogy az alkotás is) személyesebb, eltűnik a határ az egyetemi életed és minden más között, és mindenki a vásárra viszi a bőrét. Ráadásul olyan közösségbe kerül, akikkel akár egy életre összefonódik a sorsuk.

Marcell is hasonló örvénybe került, amikor 2006-ban felvették Enyedi Ildikó és Máthé Tibor osztályába. „Mindig úgy éreztem, ha rossz filmet csinálok, akkor rossz ember vagyok. És az ember rossz filmeket csinál a főiskolán, elront egy csomó mindent. Ott mindennek nagyon nagy tétje van érzelmileg, és volt, akinek könnyebben adta magát a szakma.” (…)

A sikereit ma is rezignáltan szemléli, és bár minden forgatás előtt izgul, sok munka árán láthatóan megtalálta a helyét, vagy legalábbis tudja, merre kell tartania. (…) „Én úgy látom, hogy teljesen ugyanazt csinálom most, mint a vizsgafilmjeimben, csak nagyobb tapasztalattal és nagyobb méretben, de ez a lényegen szinte semmit sem változtat.”

Van azonban egy komoly kritikája Amerikáról a filmipar sajátosságain felül is, és ez okoz neki némi fejtörést. Látja, hogy odakint minden a termelésre épül, a kapitalista rendszer lendületben tartja önmagát, és ez őt, az európait szorongással tölti el: „Nem szeretném, hogy kijátssza a rendszer a szakmai és a személyes életem döntéseit egymás ellen. Nem szeretném, hogy olyan helyzetbe kerüljek, hogy azon múljon, milyen filmet csinálok, hogy milyen iskolába mehessen a lányom. Ha itt élsz, az a helyzet, hogy ha elvállalod a nagy stúdiófilmet, akkor jobb iskolába mehet a lányod. Persze ezek jó problémák, de azért vigyázni kell.”

Arról sem szeret végletekben gondolkozni, hogy hol fog élni. Enyedi Ildikó filmjéért (A feleségem története) hazadolgozott egy kicsit, már amennyire magyar produkciónak lehet tekinteni a francia és holland főszereplőkkel forgatott magyar-német-olasz koprodukciót. „Azok a rendezők, akikkel én szívesen dolgoznék, ma nem kapnak támogatást, ez egyértelmű trend. Nem vagyok túl derűlátó abban, hogy én magyar pénzből fogok filmet csinálni a közeljövőben.” Azért Szimler Bálint (rendező és alkotótárs) első nagyjátékfilmjére hazajönne.

A teljes riport a Forbes Life-ban olvasható. Szerző: Gólya Ági