1934. november 15-én született Kóti Árpád, a Nemzet Színésze. Az alábbi sorokkal rá emlékezünk.

Kóti Árpád pályájáról:

1934. november 15-én született a Békés megyei Bucsán. Kiskunfélegyházán járt testnevelési gimnáziumba és középiskolai tanára biztatására kezdett versmondással foglalkozni. Érettségi vizsgáját követően egyszerre három intézménybe is felvételt nyert: a testnevelési főiskola, a soproni erdőmérnöki kar és a színművészeti főiskola közül az utóbbit választotta, bár saját bevallása szerint korábban színházi előadást sem látott. 

A Színművészeti Főiskolát 1958-ban végezte el, osztálytársa volt Törőcsik Mari, Bodrogi Gyula, Madaras József, Margitai Ági. Első sikerét József Attila Hazám című versének elszavalásával még főiskolásként aratta tanára, Básti Lajos és osztálytársai előtt. 1958-ban a Békés megyei Jókai Színházhoz szerződött.

1960 és 1963 között az egri Gárdonyi Géza Színházban, a veszprémi Petőfi Színházban és a szolnoki Szigligeti Színházban is játszott. 1963-ban Lengyel György hívására a debreceni Csokonai Színházba szerződött, a rendező először G.B. Shaw Szent Johanna című darabjában instruálta. Az intézménynek több mint öt évtizede volt tagja, a várost és a társulatot a budapesti Nemzeti Színházért sem volt hajlandó elhagyni.

Kóti Árpád első komoly sikerét a Kapaszkodj Malvin, jön a kanyar című színdarabban a magyar hősi halott katona megformálásával aratta. Elsősorban drámai karakterszerepek alakítója, a legszebben, legtermészetesebben beszélő magyar színészek egyike.

Szerepei közül kiemelkedik Csehov Ványa bácsija, Hamvai Kornél Márton partjelző fázik, Marin Drzic Dundo Maroje, valamint Tóth-Máthé Miklós Én, Károli Gáspár című darabjának címszerepe. Shakespeare Lear királyában először Edmund, majd Gloster szerepe találta meg, 75 évesen eljátszotta a címszerepet is. Nagy sikert aratott Háy János Gézagyerek című darabjának Herda Pityujaként is. Filmen is játszott, többek közt a Tűzoltó utca 25. és a Ponyvapotting című alkotásokban.

Művészetének elismeréseként megkapta a Jászai Mari-díjat (1978), az érdemes művészi (1985) és a kiváló művészi címet (2001). 1990-ben Aase-díjjal tüntették ki, 2002-ben megkapta a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) díját.

Két alkalommal kapott Csokonai-díjat, 2005-ben pedig Debrecen Kultúrájáért díjjal ismerték el művészeti tevékenységét. 2014-ben, Kossuth-díját átvéve így fogalmazott: „a színészet a legnehezebb pálya. Ugyanakkor játék, amelybe nem kell belehalni”. Kóti Árpádot 2014 decemberében választották a nemzet színészének. 2015. április 26-án azonban az égi társulathoz szerződött.

Kóti Árpádról saját szavaival – Interjúrészlet:

Hogy élte meg, hogy a Nemzet Színésze elismeréssel olyan figyelem irányult önre, mint eddig sohasem?

– Nagyon vegyes érzelmeim vannak ezzel kapcsolatban, meg is lepődtem egy kicsit. Az a felhajtás, ami ezzel jár, távol áll tőlem, belőlem nagyon rossz sztár lett volna. Az nem bánt különösebben, hogy sokan megkérdezik, ki ez az ember? Miért nem egy ismert színészt választottak? Ilyenekre nem is figyelek oda. Irigység mindig is volt és lesz is, bár nagyon nagy bűnnek tartom.

Tehát akkor most örül annak, hogy mégsem Budapesten volt színész?

– Örülök hát! Debrecent már akkor megszerettem, amikor diákkoromban elolvastam Mikszáth A két koldusdiák című művét, és akkor elhatároztam, hogy én egyszer Debrecenben fogok élni. Ez sikerült is! Itt maradtam, holott hívtak sok helyre, Pestre is, de az egyik színház tizenkilenc, a másik egy híján húsz. A színház mindenütt egyforma. Rossz színház nincs is, mert az bezárna. Debrecent néha szeretem, néha gyűlölöm. Szabó Magdának sok mindenben igaza volt: van ennek a városnak valamilyen furcsa, ambivalens vonzása.

Pár évvel ezelőtt úgy fogalmazott, hogy még ötven év után sem tudja, mi is ez a szakma valójában. Azóta közelebb került a megfejtéshez?

– Nem. Csak azt tudom, hogy kutya nehéz ez a pálya. Kegyetlen. Ahhoz, hogy az ember ennyire kitárulkozzon, igazán őszintének kell lenni. Ezt nem lehet megfejteni, próbálták már sokan, de nem sikerült. Én is sokat törtem már a fejem, de nem tudom megmondani, mi kell a színészethez. Néha próféták vagyunk, néha egy kicsit olyanok, mint a prostituáltak, hiszen kell valami „aberráltság” ahhoz, hogy egy férfi akár nőt, vagy egy nő férfit is tudjon játszani a színpadon. Szeretet nélkül biztosan nem megy, nagyon rossz emberből nem lesz jó színész, ez is biztos. A régi vándorszínészek micsoda küzdelemmel játszottak, pénz nélkül, egy-egy tojásért, kenyérért, miközben vitték a kultúrát mindenhová. Lehet, hogy ma is így kellene.

Van olyan, amit nem tudott megszokni ezen a pályán?

– Még mindig, ennyi év után sem tudom megszokni azt a helyzetet, hogy be kell menni a színpadra. Nem tudom, miért, de mindig fájdalommal, kínlódással jár. A jó kínlódás persze megéri.

Mitől lesz valakiből jó színész?

– Hatalmas akaraterő kell hozzá. A tehetség önmagában nem sokat ér. Szerencse, akarat, munkabírás. Gyerekkoromban nem tudtam rendesen beszélni, hadartam, dadogtam. Most meg azt mondják, az egyik legszebben beszélő színész vagyok. Az biztos, hogy a beszéd rengeteget számít, ha azt nem értik, teljesen mindegy, mit csinál az ember. Manapság sokszor motyognak, maguk elé beszélnek, elnyelik a szóvégeket, rosszul ejtik a mássalhangzókat, ez nem jó. Szomorúan látom, hogy sokszor egy-egy közepes képességű ember is remekül elboldogul ebben a szakmában, miközben nagy színészek tönkremennek lelkileg.

Mi lett volna, ha marad az eredeti elképzelésnél, és testnevelő lesz? Megbánta valaha, hogy nem így alakult?

– Nagyhegyesen lettem volna testnevelő tanár, vagy bekerültem volna Debrecenbe, nem tudom, de az biztos, hogy a feleségemmel találkoztam volna. Nem bántam meg, hogy színész lett belőlem, az élet ide sodort. A szüleim nem mondták meg, hogy mit csináljak, mentem a magam feje után, és ez lett belőle. Úgy lettem színész, hogy nem is láttam soha színházat. Főiskolásként jártam először a Nemzeti Színházban, ahol Csiky Gergely Buborékok című darabját játszották, óriási szereposztásban. Bessenyei Ferenc, Szörényi Éva, Gózon Gyula, Makláry Zoltán, Balázs Samu, Tompa Sándor, micsoda színészek voltak! Furcsa volt arra gondolni, hogy lehetek én is ilyen színész, ha kitartok. Talán majdnem sikerült.

Szerző: Ungvári Judit

Folytatást ITT olvashat.

Forrás: Nemzeti Színház