Végre visszatalált önmagához – jelenti ki világhírű opera-énekesnőnk, aki hatvanadik születésnapját egy különleges hazai koncertkörúttal koronázza meg. Rost Andreát a Nők Lapja kérdezte.
A művészt arról is faggatták, hogy csinálja hogy még mindig így ragyog a szeme: “Hát úgy, hogy engem az éneklés mentett meg! Ha nem csinálhatnám, már rég belehaltam volna… (…) A színpadon végletes szenvedélyeket, szélsőséges élethelyzeteket is megélhetsz, ami segít a hétköznapok harmóniáját megteremteni. Van ugyanis hova nyúlni nehezebb napokon, ha az ember eltöpreng azon, mondjuk, egy vita során, hogy a színpadon már megölte a férjét, mint Lammermoori Lucia, és levetette magát az Angyalvár tetejéről, mint Tosca.”
“Az, hogy lélekben mennyi idős vagy, nem az éveken múlik, hanem azon, megőrizted-e a gyermeki kíváncsiságodat, a nyitottságodat, a lelkesedésedet. Mennyire engeded magad kitörni a testedből. Hisz az csak egy porhüvely. (…) A lelkem mélyén szenvedélymagok vannak elvetve, és egy-egy szerep nyomán mindig másik csírázik ki. És most mondok valamit, a legutóbbi koncertem során úgy éreztem, én valójában egy dizőz vagyok. Csak az élet úgy hozta, hogy mielőtt erre ráébredtem volna, elénekeltem az operairodalom összes tragikáját és naiváját… Persze ez is csak egy szerep. Most éppen dizőzt játszom – így, hatvanévesen. És annyira örülök neki!” – árulta el Rost Andrea.
Arról szólva, mit tesz azért, hogy a lelki egyensúlyát időről időre helyrebillentse, elárulta:
“Ismerem magam. Az Ikrek köztudottan levegős jegy, folyton magasságok és mélységek között lebegnek, hol lelkesednek, hol belehalnak az életbe. Én elfogadtam, hogy ilyen vagyok, és megengedem, hogy néha összezuhanjak, mert ha van bátorságom mélyre ereszkedni, jobban értékelem a magasságokat is. Persze igyekszem, hogy meglássam mindenben a jót. Boldogabbak azok az emberek, akik képesek így szemlélni az életet. Ha nem sikerül, nem baj, már megtanultam megbocsátani magamnak a hülyeségeimet. A lényeg, hogy harmóniában legyek az univerzummal.
Ezért is költöztem ki néhány éve Pest környékére, a Pilis lábához. Reggelenként megöntözöm a növényeimet és megetetem a kert madarait. Ez már gyerekkoromban is így volt, négyéves voltam, amikor Kőbányáról levittek a szüleim Szolnokra a nagymamámékhoz, és négy évig velük éltem. Nem felejtem el a Tisza illatát, a gólyákat, a fecskefészkeket. Újabban nordic walkingozom. Ezt egyébként a Covidnak köszönhetem, tavalyelőtt ugyanis kórházba kerültem, és utána sokáig csak pihegve jutottam levegőhöz. Amikor jobban lettem, még nagyon nehezemre esett a járás, a barátnőim elhívtak nordicozni. Hazaérve elkeseredtem, mennyire nem megy ez még nekem, de nem hagytam magam. Tovább gyalogoltam, és hál” istennek hamarosan meggyógyultam.”
Azt is hozzátette:
“Sokáig gyáva nyuszi voltam. Folyton görcsöltem, hogy nem leszek elég, és lerágtam a körmeimet. Butaság volt. Már húszévesen el kellene engednünk a folytonos kishitűséget. De a szabadságra meg kell érni! Én az utóbbi években ébredtem rá, hogy felértem a csúcsra, nincs tovább hova gyalogolni. Eddig mentem egy irányba, elszántan, kitartóan, alázattal végeztem a munkámat. De most ledobtam a szemellenzőmet, és hirtelen kinyílt számomra a világ. A sok szerep, utazás, küzdelem után végre megállhatok, és azt érzem, hogy kibomlok, mint a mandulafa virága. Annyiféle dolog vonz, amire eddig se időm, se energiám nem volt. (…)
Például nemrég építettem egy japánkertet. Kövekkel, növényekkel, ahogy kell. És rájöttem – ezt is a betegségemnek köszönhetem, mert ahogy ott feküdtem, volt időm gondolkodni -, hogy engem gyerekkoromban nem is az opera, hanem a táncdalok vonzottak. Azokat hallgatták a szüleim, és én is azokat szerettem. Kis Cininek becéztek, mert olyan vagányan, teli tüdőből énekeltem, hogy “Nem vagyok én apáca!?. A Táncdalfesztiválok lázában égtem. Most tértem vissza önmagamhoz. Nem érdekel már, ki mit gondol, letettem az asztalra a névjegyemet, és szeretnék végre önmagam lenni. Ahogy azt majd október 15-én az Erkel Színházban láthatják.”
A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.